A kultúra ára

A köznyelvben mindenki csak úgy emlegeti: Kapolcs, illetve kapolcsozás. Hivatalos megnevezése szerint Művészetek Völgye Fesztivál összművészeti rendezvénysorozat Kapolcson, Vigántpetenden és Taliándörögdön, melyet idén 29. alkalommal tartottak, és július 28-án zárult. A dáridó ezúttal is tíz napra nyúlt, összesen ezerötszáz programot kínált, vagyis befogadhatatlan kavalkád. (A 2012-es fesztivál még „mindössze” nyolcszáz eseményből állt.) Az idei látogatók pontos létszámát nem tudom, bár nyilván készült erről kimutatás – nyolc évvel ezelőtt százhúszezren voltak, 2017-ben kétszázezren, de most biztosan annál is többen, mert állandóan fejlődni kell és sokasodni. S persze az sem árt, ha a bevétel nő…

Azért írok így, mert nyolc éve minden áldott nyáron hallgatom a kezdetektől hűségesen kapolcsozó ismerőseimtől: a Művészetek Völgye már nem az igazi, elment a biznisz irányába, túlságosan az üzleti haszonról szól, túl sok lett az evés-ivás, az elit kulturális program viszont egyre kevesebb. Meglehet, hogy mindez igaz, de vajon akadt-e a történelemben olyan mozgalom, amelynek jót tett, ha az elit- helyébe a tömeg- előtagot illesztette… Összességében még mindig érvényesnek gondolom, hogy ez a fesztivál a nyár egyik kulturális csúcspontja, amely jót tesz az ember lelkének és testének – másfelől a fesztiválozó sokaság fölöttébb jót tesz e három településnek. A magyar csoda akkor köszöntene be, ha kulturális értelemben nem három, de minden magyar faluban Művészetek Völgye lenne, évente csak tíz árva napig.

Ez az ügy lelkesült szellemi része. A gyakorlatban viszont nem lehet nem észrevenni, hogy amíg kies hazánkban az infláció állni látszik, Kapolcs környékén az árak színvonala fölfelé szalad. Például az Úristen annak idején jókedvében ingyen és bérmentve megteremtett Kapolcs határában egy tágas mezőt, ahol csak úgy, bármiféle brüsszeli és egyéb szabályozás nélkül fű nőtt, gyom s egyéb barátságosan fotoszintetizáló növények – majd röpke néhány évmillióval később megjelent egy ember, szépen feszülő hordóhasára láthatósági mellényt húzott, s a díjtalanul kapott mezőre mutatott: „A parkolás ezerötszáz forint.” A városokból a völgybe özönlő, kultúrára felajzott nadrágos emberek pedig úgy perkálnak, mint a katonatiszt. Az ezerforintos parkolóhelyeken túlgurulva, a Taliándörögd felé eső végen másik parkolóhely csábít, s tábla hirdeti: „A parkolás ára ezer forint.” Na tessék.

Ha az ember nem figyel, a Művészetek Völgyében a világ minden pénzét könnyűszerrel elköltheti. Egy kis limonádé nyolcszáz forintért, egy kis rétes ötszázért, egy pohár bor kilencszázért, egy langalló ezerért, söröcske ötszázért, papírkalap ezerért, ilyen-olyan bizsu néhány ezerért, és persze nemcsak apának, de anyának is, meg a karját cibáló gyereknek… Kapolcson július végén alacsonyan röpködnek a tízezresek.

Ami a választékot illeti, tagadhatatlan, hogy ott aztán minden van. Minőségi cseh üveggyöngy egységáron, aranymosási lehetőség arany nélkül, fából faragott vaskarika, malackodó rajzokkal telepingált fa dobókocka, kéregből eszkábált hűtőmágnes, elképesztő színű gumicukor, a hétágra tűző napon sem olvadó csokoládé, kifordítom-befordítom papírkalap, ötvenféle szoknya, százféle ing, továbbá festészeti kiállítás, téglakiállítás, kavicskiállítás, gyurmázóház, festőház, kiállítóház, kalapálóház, az ember egészen beleszédül.

Lehet, hogy a hivatalos kimutatás szerint az idei fesztivál kereken ezerötszáz programból állt – ám a helyes szám eggyel több. Ugyanis a záró nap délutánján három helyi kislány üldögélt a már kiürült taliándörögdi templomtér járdáján, tíz év körüliek. Egyikük triangulumot tartott, a másik kettő csörgőt. Táblácskát tűztek maguk mellé a földbe, rajta felirat: CSOKIRA. S ha járókelőt láttak közeledni, rázendítettek egy-egy népdalra, hangszereikkel kísérve csengő, tiszta éneküket. A Művészetek Völgye valódi, bár nem hivatalos záró koncertjét ez a három kislány nyújtotta. És szép volt és emberi.

Zsille Gábor