A jelen lévő költő

Múlt csütörtökön a Petőfi Irodalmi Múzeumban maratoni, háromórás zenés, vetítéses irodalmi esttel ünnepeltük Petőcz András költőt, írót abból az alkalomból, hogy kereken hatvanéves lett. A műsor irodalomtörténész közreműködői (Hörcher Eszter és G. Szabó Sarolta) részletesen ismertették Petőcz négy évtizedes pályáját. Természetesen szóba kerültek fontosabb elismerései, a Babérkoszorú-díj, a József Attila- és a Márai Sándor-díj, és az is magától értetődő, hogy nagyon sűrűn előbukkant a Jelenlét folyóirat, melynek születésnaposunk 1981-től a vezető szerkesztője volt.

E folyóirattal kapcsolatban nekem is van mondandóm. Az úgy volt, hogy idén nyáron több irodalmi alkotótáborba is meghívtak műhelyvezetőnek. Ez a legbiztosabb jele annak, hogy megvénültem: egy alkotótáborban már nem ifjú költőként számítanak a részvételemre, hanem tanárként. (E ponton sietve megjegyzem, hogy Petőcz András már régóta és sokfelé tanít – megnyugtató tudnom, hogy ő még nálam is öregebb.) Többek között a Börzsönyben található Királyréten is eltöltöttem egy hetet, igazán értelmes diákokat oktatva. Nem kissé abszurd szálláshelyünk folyosójának végén ütöttünk tanyát: egy faragott asztal alól előhúztam egy keskeny, fejőszékre emlékeztető sámlit, és azon kuporogva hintettem az igét. Ex cathedra, pontosabban fogalmazva, ex fejőszék kifejtettem például, hogy egy szépirodalmi pálya nem százméteres síkfutás, hanem maraton. Tehát nem az a cél, hogy száz méteren világcsúcsot fussunk, hanem az, hogy teljesítsük a negyvenkét kilométeres távot. Igen, az irodalmi életben hosszabb távon dőlnek el a dolgok, roppant fontos a kitartás, a kiegyensúlyozott teljesítmény, a folyamatosság. Az irodalmi élet egy olyan szekér, rozoga busz, hajó, vagy éppen a Csillagok háborújából a Millennium Falcon (lehet választani), amely könyörtelenül tovább döcög, gurul, siklik, ha leszállunk róla – és évekkel később visszakapaszkodni piszok nehéz. Egy szó mint száz, néztem nyájasan a diákjaimra, irodalmilag jegyezzétek meg: a jelenlét nagyon fontos! Ahogy ezt kimondtam, eszembe jutott Petőcz András, és nyomatékosan megismételtem a tőmondatot, de már nagy J-vel: A Jelenlét nagyon fontos. Ezt a kis- és nagybetűs különbségtételt nem magyaráztam el a mit sem sejtő ifjaknak – haladnunk kellett a saját tábori tananyagunkkal, az élet könyörtelen.

Huszonöt éve figyelem Petőczöt, és sommásan megállapítottam: egyik legjellemzőbb tulajdonsága, hogy jelen van. Folyton és úgyszólván mindenhol. Folyóiratokban, kuratóriumokban, irodalmi rendezvényeken és táborokban, könyvesboltokban és sétahajókon, kész őrület. 1992-ben a Balaton déli partján, Zamárdiban is jelen volt, amikor a vasútállomás melletti trafik ablakában megpillantottam, s néhány nappal később megvásároltam Az írógépelt félelem című, az Orpheusz Kiadónál frissen megjelent verseskönyvét. Kimondottan izgalmas költészet, ez volt első találkozásom Andrással. (A magyar könyvterjesztés letűnt aranykoráról van szó – próbáljon meg valaki manapság kortárs verseskönyvet vásárolni egy vidéki trafikban!)

Az is megtörtént, hogy az ezredfordulón tárcsáztam Petőcz budai, a Donáti utcába bekötött vezetékes telefonszámát, és legnagyobb elképedésemre hetven kilométerrel arrébb, a Nógrád megyei Alsópetényben vette fel a telefonkagylót, egy összkomfortos vályogházban. Később azzal magyarázta nekem e csodát, hogy hívásátirányítást kért a telefontársaságtól, de én ezt nem veszem be – kérem alássan, itt nyilvánvalóan arról van szó: Petőcz a jelenlétet olyan magas szintre fejlesztette, hogy képes egyszerre két helyen lenni, szakszóval bilokálni. E képességével az emberiség elenyésző kisebbségéhez tartozik. Egyáltalán nem lennék meglepve, ha kiderülne, hogy a PIM-ben tartott születésnapi estjével azonos időben máshol is volt egy ünnepsége, és ott is készült róla néhány fénykép. Aki szeptember 5-én este hat és kilenc óra között látta a PIM épületén kívül Petőcz Andrást, az feltétlenül jelentkezzen e-mailben az Olvasatnál. Addig is Isten éltesse a költőt!

Zsille Gábor