A gőgös frusztráció

Adhattam volna olyan bonyolult címet is kis értekezésemnek, mint „A leereszkedő, de közben vicsorgó álszerénység”, vagy rövidebben: „Az öcsémezés”. (Kedélyeséknél: „Öcsémuramozás”.) Esetleg csak annyit: „Csendőrpertu”, „Sértett gőg”, „Gőgös sértő”, „Gőg és Magőg”. De talán az eredeti címben is benne feszül mindaz, ami jellemzi a szegény embereket, akik hozzánk fordulva gőgös frusztrációjuk kifröccsenésének biztosítanak végtelen lehetőségtárházat.

Kikre gondolok pontosan? A nagy öregekre, természetesen, akik csak közepesen nagyok, vagyis legyünk egyenesek: a közepes öregekre.

Ezek a közepes öregek, midőn veszik maguknak a fáradságot, hogy leereszkedjenek kicsit a nyomorult ifjoncok közé, és mondjuk szívességet kérjenek/írást küldjenek/vagy csak információt akarjanak szerezni, többnyire mind ugyanúgy viselkednek. Kedélyes lazaságnak igyekeznek feltüntetni afölött érzett dühüket, hogy egy ilyen taknyosnak kell levelet írni/taknyost kell megszólítani. Ezért aztán a jó öreg „édes öcsém”-hez, „drága öcsémuram”-hoz folyamodnak, mert valamiért azt gondolják, hogy ez a(z általuk enyhén) dehonesztálónak érzett megszólítás benn tartja őket méltóságuk gazos kertjében. (És tegeznek. Mindig tegeznek. Ó, istenem, ha egyszer valaki nem tegezne. De bizony ez úgy hozzátartozik az ilyen levelekhez, mint csendőrpuskához a szuronypertu.)

Ezt követi a téma felvezetése: írtam valami kis „semmiséget”; egy nagy titkot szeretnék megtudni; illetve egy óriási szívességre szeretnélek megkérni. Nem mondják ki, persze, de benne van ebben az önsemmiségezésben a vágy, hogy azonnal!, lehetőleg postafordultával!!! élénken tiltakozzak. Így: nem, ez nem semmiség!, ez a világirodalom legnagyobb műve!, hálás köszönetem, amiért küldték, még küldjenek! Vagy: nem is olyan nagy titok ez bizony, örömmel megosztom velük minden értesülésemet. Esetleg: ugyan, dehogy nagy szívesség, bármikor szívesen elviszek gyalog egy negyvenkilós könyvcsomagot Kukutyinba!

Ezt követően kissé göcögnek. Igen, levélben. Érződik, amikor egy levélben göcögés van. Hullámzik a papír, az embert kirázza a hideg. A göcögésben benne van a teljes múlt, a dzsentritempó, a rokonok-lelkület, az urambátyámvilág és a „méltóságos”-tól a „kegyelmes”-en keresztül a „nagyságos”-ig terjedő skála minden eleme.

Ezután következik a díjak felsorolása: csomó olyan helyiérdekű kitüntetés, amelyről a kutya sem hallott, de oldalakon keresztül folytatható. És a …-nak is tagja. (Alapító tagja, ráadásul/természetesen.)

Majd egy kicsit sajnáltatják magukat: én már öreg vagyok, én egy senki vagyok, rólam rég lemondott mindenki – és kiteszik az obligát hárompontot, mellyel megadják a lehetőséget egyszeri énemnek, hogy hevesen tiltakozzon. Igen, ez a vicsorgó álszerénység. Ha van erőnk és kedvünk, bágyadtan tiltakozzunk kicsit, hisz csendes úriembernek ismer a nép. Már amíg még ismer, amíg meg nem öregszünk, és leveleket nem kezdünk írni az ismeretlenségből, feszülten lesve a válasz minden szavát.

Ó igen, és máris helyben vagyunk. Válaszolni kell. Dönteni kell. Közölni kell vagy visszaadni, elárulni az információt vagy elhallgatni, megtenni a szívességet vagy visszautasítani a kérést.

Nincs a világnak olyan gondosan és szeretettel válogatott mondatkészlete, amelyikkel az ilyen levelekre veszélytelenül válaszolni lehet. Nincs annyi szépszó-csomagolópapír, amibe ezeknek az oroszlánoknak szánt válaszunkat bele tudnánk göngyölni.

De válaszolni muszáj (bár most, hogy ezt leírtam, úgy tűnik, még abból is jobban ki lehet jönni, ha nem válaszolunk semmit). És mivel válaszunk szükségképpen sértő (mert akkor sem lehet elég nem sértő, ha elég nem sértő), elsöprő erejű vihar csap le ránk a viszontválaszban.

Az az érzésem, ezek a válaszok előre készen vannak. Már az első levéllel egyidőben megíródtak – ha nem korábban. Csak a nevet kell bennük cserélgetni, minden egyéb – az összes gyalázkodó megnevezés, sértegetés, dölyfös lesajnálás, lesújtó véleményezés – maradhat. Rendre kiderül belőlük, hogy csupa hamisság volt az önsenkizés, a nagy szívesség, az óriási kérés. Mindazt, amit nekem kellett volna elmondanom serényen és alázatos szívvel megírt válaszomban, most a tudomásomra hozzák, természetesen az összes felmenőm sűrű emlegetése között.

Azt hiszik, ettől megsemmisülök.

Az elején meg is semmisültem.

De most már kitanultam a védekezés módját: a levél érkezésekor látszik az összes „Kedves öcsém”, „Édes öcsémuram” satöbbi kezdőformula. Az ilyeneket azonmód és olvasatlanul törlöm.

Nagy Koppány Zsolt