Részlet Szilágyi-Nagy Ildikó regényéből

43. fejezet
Kirándulni visz az Igazi Angyal

Felmegyünk a hegyre, az Igazi Angyal és én. Hűvös van, de nem bántóan hideg, az árnyékból egy rétre látunk, ahol süt a nap. Magas fű nő rajta, ezüstszínű és zöld, közte árvalányhaj, lóhere, cickafark, katángkóró. Vad és természetes virágok, és különös módon ezen a tájon, pitypang. Fehér, felmagzó bóbitával. Itt lakunk, felfelé jövet, egy kertben, amelyben téglaház és két hársfa áll. Télen nem könnyű a közlekedés. De nem sokszor megyünk le, nincs miért. Inkább a környező hegyeket járjuk. Itt élünk, ezen a keskeny sávon, az emberek és az örök hó birodalma között.

Az oroszlán léptei nyomán lassan, szétoszló felhőkben száll föl a gyermekláncfű magja. Csend van, és az oroszlán nagyon puhán lép. Súlyos és fenséges teste van, különösen a mancsa. A mancsa lenyűgöz. Lassan halad, mintha kímélni akarná lába alatt a füveket, szomorú. És gyönyörű látvány.

Oroszlánt látok, amikor kirándulni visz az Igazi Angyal.

Nem tudom, csak mi ketten látjuk-e, vagy mások is, turisták, akik a rétesesnél üldögélnek. Kis fabódé, nem sokkal valószínűbb ezen a tájon, mint az oroszlán. Rétes, kávé, nem friss tejszínhab. A kirándulók nem mutatnak félelmet. Igaz, mi sem félünk az oroszlántól. Lejt a rét, talán nem is látják mások.

Az Igazi Angyal kávét szeretne inni.

– Délután szoktam inni a második kávémat – mondja.

Most délután van, és már örökké délután lesz.

Beállunk a réteseshez a sorba. A mákos-meggyes és a mákos szilvás a legfinomabb. A sárgabarackos nem vonz. Az Igazi Angyal sárgabarackosat vesz, és egy kávét. Arrébb, az út mellett találunk szabad padot, esszük a rétest, és az oroszlánt figyeljük. Halkan megegyezünk, hogy követjük. Puhán lépünk és nyugodtan, ahogy a pompás állat után sétálunk a fák között. Az erdő szélén haladunk, hogy az oroszlán ne lásson minket, párhuzamosan a réttel. Egymás kezét fogjuk, majd megállunk, amikor az oroszlán is megáll. Az Igazi Angyal átölel, amikor egy fának támaszkodom. Megcsókol, simogatja az arcomat, majd a nyakamat. Átkarolja a nyakamat, és szorítja. Először csak szoros ölelésnek tűnik, de egyre erősebb a markolás. Az arcomban nyomást érzek, és szurkáló érzést. Az Igazi Angyal két tenyere bilincsként szorítja a nyakamat. Rángatóznak az izmaim, mert nem kapok levegőt. Mintha valaki tolná a szemem, és belülről akarná kinyomni. Szédülök, forog velem az erdő, a fű, pitypangfelhő, oroszlán. Nem egy irányba, mintha körhintán ülnék, hanem egyszerre több irányba forog minden, mintha gömbfelületen örvénylene a világ. Feltűnik, hogy nem is körülöttem van a gömb, hanem kívülről látom. Érzem, hogy a gömböt valaki megforgatta, és nincs belőle menekülés azok számára, akikkel együtt forog. Én a középpontjába kerültem, azért láttam meg, hogy forog. De hogyan láthatom most kívülről? Észreveszem, hogy az egyik szemgolyóm már kiszakadt, és az arcom előtt lóg. Hogyan láthatom, hogy nincsen szemem, ha már nincsen szemem?

Látom azt is, hogy elnehezülve lógok az Igazi Angyal kezei között. Könnyű vagyok és szabad, miközben látom a testemet elnehezülve lógni, de az Igaz Angyal mégis úgy vonszolja beljebb és beljebb az erdőbe, mintha csak üres tollkabát lenne.

Kis faháznál áll meg. Nem tetszik nekem, rossz a hangulata, kosz, levetett, kiszáradt rovarbábok és régi, használatból kihullott pókhálók gyűltek össze a falat alkotó rönkök között. Árnyékos és hideg része ez az erdőnek. Az Igazi Angyal a testemet a faház mellett hagyja, majd szerszámokkal tér vissza. Láncfűrésszel levágja a fejem, aztán rendszerszerűen halad tovább a testem feldarabolásával.

– Mennyi vér van kicsi és sovány testemben! – rácsodálkozom, de csak rövid ideig, mert a jó erdei föld felszívja véremet szinte nyomtalanul.

Mikor már néhány kilós darabokra vágta testemet, az Igazi Angyal egy hordóba dobálja a darabokat. Ebben maró folyadék van, mely rögtön elkezdi feldolgozni a szöveteimet. Nyugodtan szemlélem mindezt, a könnyűség kellemes érzése jár át. Aztán erős rántást érzek a fejemben. Valaki ráz engem, és azt mondja:

– Ébredj!

De engem továbbra is vonz, hogy kövessem, mi történik a testemmel, pedig már csak egészen kicsi, bűzlő, felületén pezsegve bomló húscafatok láthatók.

– Ébredj! Ébredj!

Megadom magam a női hangnak, aki szakadatlanul hív és szeretettel próbál kihozni az álomból, és válaszolok:

– Ébren vagyok.

Két nő hajol fölém, az egyik fontoskodik, a másik hallgatagon időzik. Ráismerek fiatal édesanyámra és Jolántára, ő volt az, aki felrázott. Még mindig látom, mi történik körülöttem, de már mindent egyszerre érzékelek. A hordóban a testemből maradt szövetpépet, az Igazi Angyalt, ahogy a fűrész tisztításával bíbelődik, az embereket, amint rétesért állnak sorba, és a finoman lépdelő oroszlánt.

Édesanyám és Jolánta is láthatta ugyanezeket, mert Jolánta méltatlankodva és dühösen toppant:

– Hogy tehetett valaki ilyet veled, amikor ő volt életed nagy szerelme?

Mosolygok azon, ahogy Jolánta toppantott dühében, de azért méltónak találom őt a válaszra:

– Tévedtem. Nem ő volt az.

Az oroszlán áthalad a lebegő gyermekláncfű-felhőn, majd a farka vége is eltűnik a rétet szegélyező bokrok között.

(Előretolt Helyőrség Iróakadémia, 2018)