Gáspár Ferenc írása Jakabovics Tibor Mókusugrás – Ültess fát című könyvéről

Zöld könyv. Először Kadhafi jut eszembe, meg a Korán. Az is zöld. Ez itt viszont nem annyira apró, zsebben elvihető könyv, mint a muszlimok szent könyve, hanem méretes nagyságú. A4-es alakja van, s nagybetűkkel a főcím: Mókusugrás. Nem is értem először, bár arra gyorsan rájövök, hogy valami környezetbarát izéről van szó, hiszen az alcím, az Ültess fát erre utal.

Aztán, mikor a kezdeti húzódozás után belevágok az olvasásba, egy új univerzum nyílik meg előttem. Lehet, hogy Bibliám lesz ez a könyv, Jakabovics Tibor könyve? Lehet, hogy nem csak az én életemre, hanem mindenkiére megoldást kínál? Próféta ő, mint Mohamed, annak a másik zöld könyvnek a lejegyzője, vagy egyszerűen egy lehengerlő stílusban alkotó író, aki többszörösen összetett mondatai közé folyamatosan beírja a figyelmeztető, egyszerű és közérthető, majdnem tőmondatos felszólításokat: „Ültess fát! Ültessetek fát. Ültessetek erdőt, mert megégettek sokat.”

Természetesen minden önjelölt próféta tudja – ha kellőképpen intelligens, és itt ellenpéldaként egy skandináv kislányra gondolok, de nem írom le a nevét –, hogy jó példával kell elöl járni. Jakabovics is rendben van ezzel, az első szavaival azonnal tisztázza magát: „Minden áldott napon ültetek fát.” Könyve megírásakor kétezer elültetett fánál tartott, s ez a szám feltehetőleg azóta is növekedett.

Magam részéről szintén sok fát ültettem már. A legnagyobb büszkeségem az a narancsillatú fenyőfa, amit jó húsz éve ültettem, és lassan már kinövi a kertem, olyan terebélyes lett, a magasságáról nem is beszélve. Tavasszal feketerigó ül a csúcsán, onnan rikoltozza az új világ megszületését. Az viszont eddig még nem jutott eszembe, hogy máshová is ültethetnék, ahogyan ezt a szerző megtette: parkba, szomszéd telkére, hegyoldalba, bárhová. Pedig arra határozottan emlékszem, hogy amikor ideköltöztünk, és teleültettem a kertet fákkal, elfogott a szomorúság, hogy nincs már hely, ahová ültethetnék. Mert az ültetés az egy kicsit teremtés is. No persze, csak úgy szerényen, nem mérve magunkat a Teremetőhöz, de azért mégis. Főleg, ha a kis fát is magunk neveltük, magról. Mert az a nagy csoda, amikor kibújik a földből egy új élet. Nem véletlen, hogy a régiek, ha megszületett egy kisgyermek, fát ültettek a nevében, s ma szintén terjed ez a szokás, elsőnek az őrségi Tündérkertben Kovács Gyula erdésznek és Szarvas Józsefnek, a kiváló színésznek köszönhetően. De ők „még csak” kertben gondolkodtak. Nem úgy Jakabovics, aki nagyobbra tör, ő már Földanyában „utazik”, be akarja népesíteni motorizált és civilizált, fém, műanyag és mindenféle nem lebomló szeméttel beborított bolygónkat fákkal. Elsősorban őshonosokkal, tölggyel, cserrel, hársfával és kórokozókra kevésbé érzékeny cseresznyével. Álljunk le a civilizált őrültséggel, mondja Jakabovics, termeltünk már eleget. Pusztuljon a fogyasztói társadalom! (A multiknak ehhez persze lesz még egy-két szavuk…)

A Mókusugrás címre is fény derül: olyan közel kell ültetni a fákat, hogy a mókuska át tudjon ugrani egyikről a másikra.

A fantasztikus program mellett a könyv irodalmi értékei is számottevőek. Jakabovics szépen fogalmaz, stílusa van. És iróniája is, mint amikor arra biztat, hogy ne legyenek fenntartásaink a törvénytelen és éj sötétjében végzett faültetésekkel kapcsolatban, legfeljebb majd „Lesz híradó, ahol faarcú bemondó tudatja velünk, hogy bandaleszámolás történt éjjel, rommá ültették a másik bandavezér kertjét, engedély nélküli behatolás után az alig kéthektáros kertbe illegális forrásból származó, kis méretű hangtompítós markológépekkel, kíméletlen begyakoroltsággal – amiből következik persze, hogy professzionális elkövetőkről van szó –, több száz közepes méretű, nagy számban négy métert meghaladó fát ültettek el, a rendőrség forró nyomot követ… a helyszínre érkező hatóság megriaszthatta a behatolókat, akik fejvesztve, több tekercs locsolócső hátrahagyásával menekültek el.”

Magam részéről viszont a szerző falun élő nagyszüleinek és a hozzájuk kicsapott unokának életmozaik-cserepeit olvastam a legnagyobb örömmel. Főleg a nagymama képe lett plasztikus, szinte láttam magam előtt, amint begyújt reggel a sparheltbe – Jakabovicsnak ez a kedvenc és semmivel sem pótolható háztartási eszköze, mit eszköze, élete fénypontja, meleget és palacsintákat okádó Napja; ezt, vagy a rezsót szerinte minden játszótéren rendszeresíteni kellene, mert a gyerek málnaszörp- és palacsintafüggő élőlény, tehát a nagymama begyújt, közben söpröget, megeteti az állatokat, főz, felmos, szóval elvégez minden fontosat szinte észrevétlenül és természetesen. Tojásokat ad a szomszédasszonynak – úgyis van felesleg –, cserébe szilvalekvárt kap, s ha el kell szaladnia otthonról babérlevélért, lelkére köti az unokájának, hogy a kutat messze kerülje el, állatokat ne engedje ki, és az utcai kertkapun se menjen ki.

Az unoka, vagyis az akkor még csak hatéves szerző okosan bólogat, majd elhatározza, hogy meglepi a nagyszüleit sült krumplival, és ennek céljából be is gyújt rendesen a kredenc fiókjába. A ház szerencsére nem ég le, a szomszédok idejében összeszaladnak, s néhány vödör vízzel sikeresen eloltják a tüzet. A nagymama pedig a nagy ijedtség után, hogy végül mégsem lett akkora baj, palacsintát süt a megszeppent unokának, és a szüleinek, amikor a nyaralás végén megérkeznek, és megkérdezik, hogy jó volt-e a fiú, csak annyit mond nevetve, hogy: „ajjajahmmm”.

Szóval ezek a legkedvesebb részek ebben a valóban – nem győzöm hangoztatni – jól megírt könyvben, mert néha már az irónia túlburjánzik, és néha, de tényleg csak néha (!), úgy a vége felé az olvasó már úgy érzi, kevesebb több lett volna, vagy hogy a fától nem látni az erdőt. Mindenestre komoly munka volt ez, a fa, az erdő minden „vertikumáról”, az emberrel való viszonyáról, a túlélésünkről szóló mű; úgy hallom, már több külföldi fordítás is készül.

Én meg a napi magamnak előírt kétórás erdei kirándulásaim közben bőszen nézegetem a hegyoldal üresebb lankáit. Készülök a faültetésre.

(Equibrilyum Könyvkiadó, 2021)