Ó fellegek s ti csendes, esti árnyak!
Kopár utcákon szél és por forog,
az éjbe halk lámpásszemek vigyáznak,
a szűk út ásít, mint barlangtorok.

Búsan bolyongsz s a gondok sírva kélnek,
rémalakok kísérik jöttödet,
olyan vagy, mint egy átkos, kósza lélek,
kitől remegve szalad a tömeg.

Az alkonyat lelkedre ráesőzik,
befátyolozza zöldelő mezőit
s a kripta néma csendje rálehel.

Az álmod elszállt, mint tűnő lepel,
csak ténferegsz most s fáradt fejjel intesz,
és csüggeteg kérded: “Mi végre mindez?”

(Kosztolányi Dezső fordítása)