Szemelvények Weiner Sennyey Tibor esszékötetéből

Weöres Sándor: az ember

(részlet)

Weöres feleségéről írott gúnyversei szintén a hagyatékban maradtak fenn, Amy halála előtt nem jelenhettek meg, végül 2013-ban, az Elhagyott versek kötetben olvashatunk párat, s kérdés továbbra itt is, mint az egész Weöres-életművel kapcsolatban, mégpedig, hogy ezeket a szövegeket mennyire szabad referenciális olvasattal megközelíteni? Hiszen a költőt nem köti az igazságköteles beszéd, még akkor sem, ha egyedül ő mondja ki a végső igazságot. De közben kétségtelen, hogy életet és művet sem lehet, szabad egy bizonyos értelmezési horizont esetében elválasztanunk. Azt hiszem, hogy többféle olvasási stratégia van, és több értelmezés is jogos és szükséges. A teljesebb képhez pedig egyszerre kell a szövegeket önálló szövegként értelmeznünk és az életműben valahol elhelyeznünk, esetleg a kortárs és történelmi kontextusban látnunk. Végül pedig fel kell tennünk a kérdést, hogy az olvasott szöveg nekünk mit jelent? Mit értettünk meg belőle, s ami több: mit tudunk önmagunkra nézve vonatkoztatni, életünkbe beemelni, önmagunkként a másikban, vagy közösként átélni? Ez a filológia valódi tétje.

3.

De visszatérve, éppen az előbbiek miatt, szerintem ugyanúgy el kell utasítanunk azt, hogy Weöres apolitikus volt, éppen a Rapszódia a kivívott szabadságról és más Magyarországról szóló versei alapján, mint azt, hogy politikus-alkat lett volna, a szó köznapi értelmében, ahogyan Karinthy Ferenc és Déry Tibor Weöresről szóló Római-anekdotája ezt jól megvilágítja (Ezt lásd ‘A teljesség fele, avagy Hamvas és Weöres’ című esszében bővebben.)

Weöres „a nagy költő”, mondják, de semmit sem utasított jobban vissza, mint a „nagyságot”. Ahogyan írja:

„[…] Nem akarok óriás hulla lenni, melyen tízezer évig araszolva majszol

megannyi puhány kandiság (mit izélt, hol?) és kathedra-hű hódolat;

se példakép, mellyel az új kezdeményeket dermeszti meg

a múltba mutató zsandárkodás; se fennkölt szobor a sarkon,

melyről csurog a vidám verebek kritikája

nem is őróla – mit bánják, kifene volt? – hanem az életről, kinek szobra nincsen.

Minden nagyság: kicsiség is. Mert van még nagyobb, vagy ha nincs: lehet. […]”

Weöres Sándor: Nagyság – részlet.

Na jó, de hát egy ilyen csodálatos költő, aki ennyire játékos gyerekverseket írt, az biztosan játékos alkat volt, közvetlen kapcsolata volt a gyerekekkel, és nagyszerű zenei hallása volt! Erről egy másik nagyon szórakoztató rádiós interjú jut az eszembe, idézem:

„RIPORTER: Játékos ember volt gyermekkorában? Ugyanis az ember arra gondolna, hogy egy olyan valaki, mint Ön, akinek szinte minden szó egy-egy játékot jelent, még hogyha kemény munkával kidolgozott vagy elkészített játék is, az az élet más területein is játékos ember.

WEÖRES: Nem, gyermekkororomban egyáltalán nem voltam játékos, afféle koravén voltam. Elemista koromban Shakespeare-t, Goethét, Schillert olvastam, klasszikusokat, és nem sok játékos hajlamom volt.

RIPORTER: És később? Mert hát hihetetlen módon közelített a gyerekvilághoz?

WEÖRES: Később is, tulajdonképpen a verstanok, az elméletek sokkal inkább meghatározzák azt, amit csinálok, mint a játékosság.

RIPORTER: És a gyerekekkel való kapcsolata milyen lett a későbbiek folyamán?

WEÖRES: A gyerekekkel való közvetlen kapcsolatom nagyon ritka és nagyon kevés. Saját gyerekünk nincsen, ilyen módon unoka sincs, úgyhogy idegen gyerekekkel foglalkozom néha, de nem rendszeresen, csak éppen amikor adódik.

RIPORTER: Egy-két apróbb csalódás már ért, hiszen elmondta, hogy alapvetően nem volt játékos ember, és hogy a természetben található zörejek, zajok, zenék utánzása nem a költő munkája, tehát nem ebből áll a költészet. Abban azonban biztos vagyok, hogy jó fülhallása van, tehát jó zenei hallása.

WEÖRES: Nagyon rossz a hallásom, és teljesen antimuzikális vagyok, soha nem lehetett zenére megtanítani, ami a verseimben zenei elem, az ugyanannyira mozgáselem is, táncelem. Nem is annyira tánc, mint inkább mozgásművészet, szóval valami mozdulatművészethez közvetlenebb köze van a verseimnek, mint a zenéhez.

RIPORTER: Végül is akkor jó táncos volt fiatalkorában? A mozgáskészsége fölé emelkedett a többinek?

WEÖRES: Tánckészségem nem volt. Mozgáskészségem sem annyira ritmikus vonalon. Rendkívül hajlékony voltam, és jó fáramászó.”

Elhangzott a Magyar Rádióban, 1980. április 23-án.

Azt legalább már tudjuk, ha mást nem is, hogy Weöres Sándor jó fáramászó volt. Érdekel ugyanis, mindannyiunkat és természetesen érdekel, hogy „milyen ember a költő?” De valójában rólunk szól, különösen egy ilyen nagyívű életmű és művész vizsgálatakor, hogy mennyit tudunk felfogni belőle, hogy mennyit tudunk befogadni belőle. Minél közelebb akarunk hozzá jutni, annál több arcát láthatjuk meg. Például megláthatjuk az alkohol problémákkal küzdő Weöres Sándort, a depresszióval küzdő Weöres Sándort és az öreg Weöres Sándort is, a sok derűs kép mellett, amely mélységekből a költő egészen elképesztő verseket bányászott ki, s ezek mind karnyújtásnyira vannak tőlünk, csak olvasnunk kell őket. A legfontosabb, hogy mi, az utókor, mit kezdünk mindezzel a hagyatékkal, amit Weöres Sándor, az ember, hátrahagyott, s amely nem más, mint az életmű, valamennyiünk közös öröksége. S hogy rólunk, az utókorról mit gondolt Weöres?

„[…] még síromban is azokkal tartok, akik nem tisztelik rám fogott vagy valódi rigolyáimat, bátran túllépnek a bearanyozott hülyén, olyan kezdemények és tetők felé, amilyenekről én nem is álmodhatok.” – és még ennél is keményebb, amikor ezt írja:

„Figyelmeztetlek benneteket, hogy olyan írásművet hagyok rátok, mint az olaszokra Dante, az angolokra Shakespeare. Ez nektek, csibéim, legalább ötezer év életet jelent, ha csak valamennyire is tudtok bánni vele. Ne hagyjátok füstbe szóródni, se mennybe szállni, legyetek kissé reálisabbak és praktikusabbak.”

Weöres Sándor: Testamentum II. Egybegyűjtött prózai írások. Helikon. 2011. 373. o.

(Areión, 2022)