Ó jaj, hogy eltünt minden,   hogy hullt le, évre év!
Éltem valóban én, vagy   álmodtam itt elébb?
Amit valónak hittem   nem volt talán sehol?
Mély álom ringatott el,   csak nem tudom mikor.
Most íme fölriadtam   és oly idegen,
mit úgy ismertem én még  akár a tenyerem.
Az emberek s a táj,   amelyet úgy szerettem,
gyerekkorom kalandos   vidéke ismeretlen.
Ki akkor víg barát volt,   ma sír felé hajol,
erdőt irtottak erre,   amott bedőlt major;
s ha régi patakunk is   másképen folyna itt,
mint hontalan, csak nézném   eltűnő fodrait.
Akikre ismerősként   gondoltam még tavaly,
alig köszönnek s mindent   betölt a baj s a jaj.
Úgy foszlik semmivé most   a boldog és merész
gyerekkor, mint a tenger   vizére mért ütés
örökre már, ó jaj!

Ó jaj, hogy élnek itt most   az ifju emberek!
Bűnbánat nincs szivükben  s mind gondok közt remeg
és mind aggódik folyton:  így élni jó talán?
e bús világban, látom,   senki sem vidám.
Nincsen tánc, sem ének,   gond marta szerteszét,
keresztény ember még íly   gyászosan nem élt,
az asszonyok fejéke   régen nem ragyog,
parasztgúnyát viselnek   büszke lovagok.
Haraggal írt levélben   intett meg minket Róma,
örömünk nincs s a bánat   oly szívet szaggató ma,
hogy teljesen kifáraszt   (jól éltünk hajdanán!)
s most mintha régi kedvünk   búra váltanám.
Az égi vadmadár is   bánatos felettem,
csodálható-e hát,   hogy én is csüggedt lettem?
S mit mondtam vén bolond most   sok bajom között?
Aki gyönyörben él itt,   mennyekben lesz száműzött,
örökre már, ó jaj!

Ó jaj, mi édes volt, mind   megromolt hát mégis!
A mézben látom én ma már   lebegni az epét is.
Kívül fehér, piros, zöld   a világ s dalra vár,
de bévül úgy sötétlik,   mint a rossz halál,
s kit látszat csábitott csak,   az majd vigaszra lel,
a földi bűnt bünhődés,   vezeklés oldja fel.
Lovagok, a vezeklés,   ez itt a dolgotok,
sisaktok jó s a páncél,   a csuklóvas forog,
megszentelt kardotok van   és pajzsotok kemény.
Adná az Úr, hogy méltó   lennék a győzelemre én!
Akkor, bár oly szegény vagyok   búsás zsold várna rám,
mert nem birtokra vágyom,   aranyra sem ma már,
az üdvök koronája   örökre szívem vágya,
egy zsoldos is elnyerheti,   markában ott a dárda.
Ha átkelhetnék én a szent   hadak hajóival,
a vízen zsoltárt zengenék   és már nem azt, hogy: jaj!
azt már sosem, hogy: jaj!

(Radnóti Miklós fordítása)