Walt Whitman: A mennyei halál suttogása

A mennyei halál suttogása hallatszott fülembe,
az éj ajkának fecsegése, zümmögő korálok,
lágyan közeledő lábzajok, csendesen lebegő misztikus
szellők,
láthatlan patakok fodrozatjai, folyó, örökre folyó víz
áradatai
(vagy könnyek locsogása? az emberi könnyek mérhetetlen
vizei?)

Nézek, az égre nézek s látok nagy felhőtömegeket
gyászosan, lassan hömpölyögnek, halkan dagadnak,
keverőznek,
időnként egy homályosuló, elszomorodó csillag
a messzeségben feltűnik, eltűnik.

(Én azt hiszem inkább, valami vajudik, valami halhatatlan
születik az ünnepi percben;
a határokon, a szemnek láthatatlanul,
valami lélek száll tova.)

(Kosztolányi Dezső fordítása)