Alföldy Jenő írása Szirtes Gábor „Dráma hősének jöttem a világra”. Rajnai László pályarajza című kötetéről

Szirtes Gábor kismonográfiáját olvasván úgy érzem, csak a cári vagy a sztálini időkben találjuk párját annak a megrendítően szenvedésteli írósorsnak, amely az életét nagyrészt Pécsen leélő Rajnai Lászlónak (1924‒2001), ennek a kiemelkedő képességű és morális tartású kritikusnak, irodalmárnak, még jellemzőbb szóval irodalmi írónak jutott osztályrészéül. Látszatra ösztövér életművet hagyott ránk ‒ a nagyszerű Vörösmarty-monográfiát (éppen csak megérte hetvenötödik évében a húszegynéhány esztendősen már elkészült kézirat megjelenését a székesfehérvári Vörösmarty Társaság gárdájának köszönhetően), a máig csak részleteiben közölt Kodolányi János-pályaképet s posztumusz naplóját, a Fekete könyvet. Hozzáférhető kritikáinak gyűjteménye, Az összművészet kísérlete (2001) megjelenését sem érhette meg, s munkásságának részeként értékelhető, gondolatokban gazdag levelezéséből csupán mutatóba olvashatunk idézeteket. Az „ösztövér” életmű jelzője tehát csak a látható Rajnai-művekre igaz. Nem terjed ki bőséges műfordítói munkásságára, német, olasz és más nyelvű költők s a 19. század eleji, klasszikus korszakból való német filozófusok avatott, művészi átültetéseire.

Mindezt a kis terjedelmű életmű árnyaltabb jellemzéséül mondom ‒ de tudomásul kell vennünk: ez az oeuvre nagybecsű mivoltában is töredékes, csonka, akkor is, ha részben még föltáratlan. Ennek oka pedig az elszomorító magánemberi és írósorsban rejlik. S persze a förtelmes huszadik századi történelemben. Rajnai László életútja a felsőbb erők ‒ isteniek és démoniak ‒ valóságos kísérleti próbája; annak, mit bír az ember, ha a lehető legszerencsétlenebb körülmények közé vetve kell kibontakoztatnia zseniális képességeit, a részletek pontos megfigyelését és a lényeg kristályosodáshoz hasonló kiválasztását, a tömörítés művészetét. Kosztolányinak az Adyra, Babitsra alkalmazott szavait reá alkalmazva elmondhatjuk: homo estheticus és homo moralis egyugyanazon személyben. Nem érdekelte más, csak a szépség, és ennek szolgálatát hajthatatlanul vállalta, a művészetet kisajátító hatalommal dacolva, „drámai hősként”. A könyv alcímében Szirtes Gábor őt idézi: „Dráma hőseként jöttem a világra”. Szenvedések sorozatának kitett sorsa mintha a rossz csillagállás jegyében alakult volna a nélkülöző gyerekkortól, a fiatalságát és egyetemi tanulmányait kettétörő világháborús munkaszolgálattól, az erdélyi havasokban szerzett, fagyás okozta, egész életre félig bénává nyomorító sebesüléstől a férfikorát ellehetetlenítő politikai megaláztatásokig, a pálya szélére sodródásig és ‒ bár volt része irodalmi ismeretségekben s mély barátságokban ‒ a kínzó egzisztenciális magányig. Könyvének hősével Szirtes Gábor szinte Rajnai László-i módon azonosul könyvében, miközben konok természetének önsorsrontó hibáit is feltárja.

Nem sorolhatom el minden olvasói élményemet, amellyel Szirtes Gábor könyve elhalmozott, az élet és a mű fő motívumait különböző szempontrendszerekbe állítva s gyakran megismételve. Kiemelt jelentőséget tulajdonítok viszont ama két évnek, amelyben úgy tetszett, hogy a háború után hadirokkantként folytatva egyetemi tanulmányait a budapesti egyetem bölcsészkarán, aszkétikus szívósságának és tehetségének köszönhetően, a diákok között igaz barátokra lelve, megküzd nincstelenségével, s eredményesen végzi tanulóéveit. Társai, tanárai körében (például italianista professzoránál, Kardos Tibornál) őszinte elismerést vív ki, s Itáliába is eljut Dante-kutatóként. A koalíciós években számos fiatal költő-, író- és irodalmár-tehetséget sodort együvé az egyetemen a közös érdeklődés, hivatástudat. Presszókban, kávéházakban gyülekeztek a Nemes Nagy Ágnes, Rába György, Pilinszky János, Végh György, Mándy Iván, Szabó Magda, Rubin Szilárd, Lakatos István és más, idővel többé-kevésbé márkás nevű, az Újhold című folyóiratot szervező és működtető, a Nyugat babitsi szellemét követő, Füst Milánt, Kassákot is nagyra becsülő fiatalok, köztük Rajnai László. (Antológiát is összeállított korai műveikből.) Szirtes Gábor nem vagy csak egyszer, mellékesen említi Lengyel Balázst, az Újhold egyik fő szervezőjét, a polgárinak elkönyvelt írógárda kritikusát, aki éppúgy idősebb volt néhány évvel a többieknél, mint egykor Schöpflin Aladár, „a” kritikus Babits nemzedékében, s ez növelte Lengyel Balázs tekintélyét. (Rajnai hat évvel fiatalabb volt nála.) Lengyel és Nemes Nagy Ágnes között nemcsak szellemi, hanem szerelmi kapcsolat is kialakult, és ez kissé megosztólag hatott a különben összetartó gárdára. Az, hogy Lengyel nehezen tűrte a vetélytársakat, eléggé köztudomású az irodalmi életben. Rábával azért keveredett konfliktusba, mert a társszerkesztő ki akarta tárni az Újhold kapuit (ha már „Újhold”) Radnóti nemzedéke, Rónay, Jékely, Weöres, Vas István, Takáts Gyula, Kálnoky és mások, a „harmadik Nyugat-nemzedék” előtt. Lengyel a „negyedik nemzedék” következetes organizátora volt. A „negyedik nemzedék” kifejezés alighanem Sőtér István 1948-as, kitűnő antológiája (Négy nemzedék) nyomán ment át a köztudatba. Rajnai László a „negyedik nemzedék”-ről színvonalas előadásokat tartott az egyetemen Waldapfel József Stílusgyakorlatok című egyetemi foglalkozás-sorozatán. Ez sokak szemében az Újhold-nemzedék (egyik) hangadójává tette őt pontossága, kendőzetlenül, de nem sértőn bíráló, értékeket hangsúlyozó irodalomszemléletével. Kár, hogy keveset tudunk meg az ő és Lengyel között kialakult viszonyról. Többet megértenénk a pécsi irodalmár döntéseiből, talán 1947-48 utáni pécsi „remeteségéből” is, ha ez tisztázódna. Szirtes tapintatosan hallgat az Újhold egykori két fő kritikusjelöltjének nyílt vagy burkolt vetélkedéséről, s ezzel fehér foltot hagy a nagyra hivatott kritikus sorstérképén. Az 1949-től végképp elfajuló diktatúra mindent lehetetlenné tett, Rajnai hazamenekült Pécsre a nélkülözésbe, kritikáit az íróasztal fiókjának írta ihletetten és reménytelenül. Csupán Várkonyi Nándor és Kodolányi János szellemi közelségében lelt vigaszt (egy darabig, míg ez is lehetetlenné nem vált a két, ugyancsak nehéz sorsú és természetű emberrel). Levelezése a hűséges Rábán kívül egy ideig folytatódott hozzá hasonlón szerencsétlen barátjával, Végh Györggyel, a segítőkész Lakatos Istvánnal, a szolidáris Nemes Nagy Ágnessel, Solymos Idával, valamint Rajnai diákkori hölgyismerőseivel, a kitűnő lélektani érzékű Varrók Sárival például.

Jó érzéssel veszem tudomásul, hogy az általam s közös ismerőseink által igen zárkózottnak ismert Rába György egészen Rajnai utolsó éveiig ápolta a köztük levő mély szellemi kapcsolatot, s tartotta a lelket a betegségei, idegösszeomlásaitól s jogos félelmeitől szenvedő, állástalansága miatt az ő anyagi segítségére is rászoruló irodalomtudósban. Tudta, Dante és Petrarca egyik legjobb magyar ismerője ő, olaszul, németül, antik nyelveket is tudó, a kortárs írók esztétikai és etikai megítélésében egyaránt szigorú ítéletű, nehéz természetű, de hajlíthatatlan jellem, a tollat művészien forgató, ám a praktikus dolgokban esetlen irodalmárról van szó. Megviselte a korabeli szerkesztők s a csak sikerre törekvő pályatársak alantassága, s nehezen tűrte, hogy a „proletárdiktatúra” elnyomja benne, a született proletárban az arisztokratikusan választékos ízlésű, egyetemességre törekvő műértőt s a szabad szellemet.

Egy pillanat erejéig meginogtam iránta érzett erős rokonszenvemben: a hetvenes évek elején magából kikelve, nyilvánosan ócsárolta Weöres Sándor „gyanúsan” sikeres remekét, a Psychét. Aztán megnyugodtam, mert Szirtes könyve fölvilágosított: nőismerősei kapásból lehurrogták Rajnait ‒ ne mondja, hogy a biedermeier korban nem létezhettek ilyen nők, mindig is voltak szabadságimádó, felszabadultan érzéki, megszenvedetten önérzetes asszonyok. Valamit kiölt Rajnaiból a mellőzöttség: a közönségsiker fölötti örömöt. Vajon önmagára ismert a remekmű férfihőse, Ungvárnémeti Tóth Laci szerencsétlen testi állapotában s elpazarolt zsenijében?

Alföldy Jenő