Az oroszlán tapintása napló, novelláskötet és öröknaptár. Minden oldalon egy-egy történetet olvashatunk, üzenetet a feljegyzéseknek szánt hely fölött. Egyedi stílusú groteszk egypercesek kísérik a napjainkat, Szilágyi-Nagy Ildikó legújabb kötetében. – Kertész Dávid interjúja.

Kertész Dávid: „Volt egy ember, aki nyert egy autót.” A mai nap története ezzel a mondattal kezdődik. Van egyfajta vezérfonala annak, hogy melyik dátum, milyen kísérő történetet kap? Ha igen, mi határozza meg a sorrendet?

Szilágyi-Nagy Ildikó: Az eredeti kéziratban arra törekedtem, hogy vasárnapra oldó jellegű történet kerüljön. A könyv öröknaptár formában jelent meg, így bármely évben érvényes. Ezzel nem tudható, hogy az adott évben melyik dátumhoz kerül a vasárnap. A hét napos ritmus így jelzés nélkül maradt meg. A hetedik napon sem hal meg a közép-európai groteszk, csak megpihen. Régi vágyam volt, hogy használható naptár-tervezőben kapjanak helyet az egypercesek. Ezt a Magyar Napló Kiadó megvalósította. Köszönöm!

KD: A közösségi oldaladon már régóta jegyzel fel úgynevezett véletlen verseket. Rövid híreket, címeket, érdekességeket, amiknek költői mondanivalója van. Ezek a véletlen versek adták a kötet alapötletét?

SzNI: Nem, Az oroszlán tapintását korábban írtam. Az alapötletet a nagymamámtól kaptam. Kicsi koromtól kezdve hozzá vittek el, ha beteg voltam, ő pedig felolvasott a Minden napra egy mese című meséskönyvből. Nagyon élveztem! Később már magam olvastam, regényeket, közben a nagymamám varrt, női szabóként otthon dolgozott. Alig vártam, hogy jöjjön egy kis torokfájás, és ne kelljen iskolába menni, hiszen a mamámnál sokkal érdekesebb volt az élet: pirított cukros teát főzött a torkomra, olvasott nekem, varrás közben játszottunk, időnként pedig különböző nők érkeztek ruhapróbára, és történeteket hoztak magukkal.

A véletlen versek ötletét természettudományos tanulmányok fordítása adta. Van a kutatási beszámolóknak egy olyan szaknyelve és szókészlete, melyből, ha szókapcsolatokat ragadok ki, szóképekként, tehát lírai nyelvként érthető anyagot kapok. Később ezt a módszert más rétegnyelvekre is kiterjesztettem, vagy videóklipeket használtam. A véletlen versek élete nem ér véget a facebook oldalamon. Innen rekontextualizálom őket valódi versekbe. Ez a kettős transztextualitás pompásan szórja és egyben összerántja a jelentésmezőket. Például érvényes létfilozófiai tartalmú, de költői toposszá vált témát frissíthetek fel, ha belegondolok a „desaminotyrosine” jelentésébe, ilyesféleképpen: „Szaporodik agyadban az idegen salak, mint vizeletben a desaminotyrosine.”

KD: Napi történetek, mindennapi történetek. A rövid novellák szinte mindegyike teljesen hétköznapi, mégis szürreális. A valóság elképesztőségét jegyzed fel bennük, ennyire groteszk a világ?

SzNI: Igen: Igen, ennyire groteszk, sok a hülyeség, és ezt érdemes átgondolni, megmutatni, hátha akkor kikeveredünk belőle. A tudatlanság nem halálos ítélet, hiszen csak egy állapot, és változhat. Főleg, ha az egyén tesz a saját tudatossága fejlődéséért. Ami szenvedést okoz az az, hogy ragaszkodunk a tudatlansághoz. A tudatlanságot abban az értelemben értem, hogy saját magunkkal, a mindenséghez való viszonyunkkal nem vagyunk tisztában, a tudatunk túlságosan elfelhőzött. Nem: Ugyanakkor nem tudjuk biztosan, milyen a valóság, hiszen mindenkinek más. Azt tapasztaltam, hogy érdemes akár szó szerint komolyan venni a tanítást, miszerint a „szív irányítja a dhammákat (létezőket), felettük áll, azok belőle származnak. A tiszta szívvel cselekvő, tiszta szívvel beszélő ember nyomában boldogság jár, mely éppúgy elválaszthatatlan tőle, mint az árnyék” (Dhammapada 2.) Távol áll ettől a nézőponttól a túlzás, hiszen nyilvánvaló, hogy van a dolgoknak relatív valósága. Ha például fejjel lefelé lógatva kínoznak valakit, az valódi fájó tapasztalat bizonyos szinten. Amire a kérdésed rávilágít: Igen, a hétköznapi történetek valóságon túliak, hiszen a valóság sokkal egyszerűbb, tisztább és derűsebb lenne. Az egyén változtatja groteszk pokollá. A pokol a fejben épül, a mennyország a szívben. Ezt nem úgy értem, hogy aki szenved, az hibás, vagy hogy bárki is hibás volna. Egyszerűen csak vannak beégések, különböző eredetűek, és amíg ezekből nem gyógyítja ki magát az egyén, addig számíthat rá, hogy a privát pokla zavart okoz majd az életerőben. Azt a legszomorúbb látni, amikor valaki a saját poklát ráerőlteti másvalakikre is.

KD: És a saját mennyország ráerőltetésével mi a helyzet?

SzNI: A saját mennyország megosztásáért nem szoktak reklamálni, úgy látom. Sőt, önként elé állnak – ha felismerik. Mindig van nagyobb szar a tortán: Például amikor nem tudjuk megkülönböztetni a poklot a mennyországtól.

KD: Bár nem mindegyik egyperces szörnyű, jó néhány közülük szenvedésteli életekbe nyújt betekintést. Rövid szenvedéstörténeteket akartál az olvasók elé tárni?

SzNI: Mindennapi történetekre akartam felhívni a figyelmet úgy, hogy irodalmi kontextusba helyezem őket. A mai európai ember a szenvedéssel elsősorban betegségként és érzelmi szenvedésként találkozik, és ragaszkodik hozzá, részben azért, mert az identitása részének tekinti. Belátható, hogy ezt a fajta téves énképet a mai társadalmi berendezkedés bátorítja, de a gyökerek mélységének kulturális beágyazódását az európai magaskultúra is megerősíti, melynek 19. századtól kezdődő hatására az egyéni szenvedésen alapuló individualizáció újra és újra a kollektív tudatba íródik. Jól összefoglalja ezt az európai regényirodalom egyik legerősebb nyitómondata: „A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az.” (Lev Tolsztoj: Anna Karenina) A nyugati ember identitása jelenleg a szenvedésre épül, életútját a szenvedés elkerülése irányítja. Paradox, de jelenlegi társadalmi környezetünk hatására az egyén aligha látja be, hogy van szenvedés, ugyanakkor ragaszkodik hozzá, mert meg van győződve róla, hogy ő maga az, aki szenved, eköré a személyessé változtatott szenvedés köré építi életét, miközben minden erejével azért küzd, hogy távol tartsa magától. Korlátozott tapasztalatom és mostani megértésem szerint legalábbis így látom. Csábító, hogy egy művész dolgozzon ezzel az abszurd minőséggel. A szenvedés megismerése ugyanakkor lehetőséget is teremt. Az elmélyülés, önfejlesztés által tudjuk a tudatot fejleszteni. Nem kell óriási célokat kitűzni, nem kell a (vélt) valóságon túli (vélt) dolgokat meglátni. Épp elég, ha a valóságot tisztábban látjuk. Akkor kitisztul körülöttünk a világ is, és már nem az időjárás miatt nyafogunk, hanem a természeti szépségekre csodálkozunk rá. Az emberi kapcsolatok is letisztulnak, az emberek nem problémát jelentenek, hanem tapasztalatokkal ajándékoznak meg minket, melyek által mindannyian továbbléphetünk az ösvényen. Ehhez éberség kell, az éberség fenntartásához pszichés erő. Fáradhatatlan törekvésre van szükség. Hogy ebbe beleállunk-e, élünk-e a lehetőséggel, az szabad döntésünk. Az irodalom sokat segíthet ezen az úton, érdemes élni vele.