Részletek Csanda Mária kötetéből

Folyó

A folyóban két vízzel úszó kavics, sodródnak az árral, megakasztja őket egy odatorlódott földdarab, majd újra elhordja egy erősebb hullám, hogy megint a talajon kössenek ki… egyik csak hagyja magát, hogy szépre csiszolja a napfény, a víz vagy más kövek. A másik néha ellenszegül: arrébb gurul, ha egy halacska útját akadályozná, és akkor is, ha egy növényke miatta nem tud kibújni a talajból. A hal azután vígan továbbúszik, és ráereszti az ürülékét, a kibújt növény mit sem törődik vele, miközben a kavicsnak lepattogott a szép színéből, és sima felülete itt-ott érdesedett… Ám az, amelyik semmilyen erőfeszítést nem tett, maradt szivárványosan szép, habár senkin nem segített, a hálátlanság és hiábavalóság érzését sem kellett megismernie…Te melyik kavics lennél?

Eső

Kimentem bicajozni, meleg volt, sütött a nap, még pólót se vettem fel, csak ujjatlan trikót húztam. Alig tettem egy kört a Ligetben, lezúdult a víz. Vajon te benne vagy az esőben? Isten biztosan benne van. Az apácák kertjében megsimogattam a tulipánok szirmát, amik az orgonabokor szomszédságában nőttek. Érintésük, mint a selyemé, olyan finom és lágy. Akkor még csak beborult az ég, kezdett cseperegni, percekkel később már ömlött. Hazafelé bőrig áztam, kerekezés közben végig néztem az út mentén sorakozó fákat a tócsákban, olyan volt, mint egy film, amit éppen készítenek, mozgásban. Megérte megázni. Szeretem a fák tükörképét a vízben, mindig le akartam fotózni. De ehhez az kéne, hogy kisüssön a nap, és a megterebélyesedett víztócsákat megvilágítsa.

Tó

Hiába áramlok feléd, ha te nem áramlasz vissza. Csak félhullám vagyunk mi így, te csendes víztükör maradsz. Annak örülök, ha kicsit felborzol a szél, s emlékezem, hogy láthattam más arcodat. De lassan az is kisimul, belepik békák és hínárok, zöld felejtés és enyészet. Kinő rajta egy tavirózsa – ennyi mégis az üzeneted.

Patak

Minek beszélgessek őszintén érintő dolgokról olyan valakivel, akit utána elfelejtek, nem találkozunk? Tele leszek felszínes emberekkel, hordalékkal, amitől nem tudok továbbhaladni, csak pocsolyába gyűlök. Pedig tiszta vizű patak lennék, ahol a bogarak is úszkálhatnak, sütkérezhetnek falevélen, és szörfözve kidobja őket a víz a lankás mederpartra. Hosszú szárú füvek a fáik, sétálgatnak a fűerdőben, majd pettyes-barna szárnyukon felrepülnek, hogy a kék‐zöld tájat belássák.

Mag

Elképzelem, ahogyan elültettem magam benned, és időnként rügyek nőnek a füleden, és növénylevelek a kezedből. Mert ilyen, ha érintésünkre megindul valakiben egy új élet, belekerülünk a másikba, és nemcsak átmegyünk, mint a világ rajtunk, hanem tartósan ott maradunk, élünk, lélegzünk és növekedünk, bár időnként mintha teljesen eltűnnénk… És ez a szétszórt létezésünk van, akire semmilyen hatással sincs, mint a mag, amelyik elveszik, mert nem talál olyan talajra, se vízre vagy napfényre, ami éltetné, mert akire került, az terméketlen, száraz. De ha mégis, az a teremtéshez hasonló, és ámulunk, hogy van ilyen, mert nem tudtunk róla, vagy ha létezett valamikor, úgy teljesen elfelejtettük. És találkozunk más, kilombosodott emberekkel, amin nevetünk, már elhisszük, hogy van ilyen, mert találkoztunk egymással, az volt a kezdet, egy emberrel és velünk megtörtént. Tehát hihető, hogy másokban is okozunk hasonlót, amitől tele leszünk nevetéssel, és mégis csak az az egy számít, az első, pedig lassan már egy erdőnyi ilyen ember vesz körül, akiben mintha elültettük volna magunkat, időnként rügyek nőnek a fülükön, és növénylevelek a kezükből.

Kút

Nem messze az erdőtől, mohos kövek a kút mellett. Fölé hajolok, a víz alig látszik az egyre sötétülő távolságban. Megcsillan rajta a napfény, amikor a nap bevilágít a cserepek közt, a kútkávára épített tetőn. Vajon hány méter mélyen kezdődhet a víz? Nehéz felhozni, de megéri, mert finom. Ha sokáig nem iszom belőle, visszazarándokolok hozzá, feltekerem a vödröt, és szomjam oltom. Olyan, mintha az élet vizét innám. Ha egyszer kiszárad, megöregszem és meghalok. De ameddig vizet ad, ifjúságot is. Titkomat senkinek el nem mondom, mert azzal megtörne a varázs, és közönséges kútvízzé válna. Csak a békák tudják, és ők nem beszélnek emberi nyelven, nem tudják elárulni.

Forrás

Nem tudom, mi okból hívott magához, vagy csak keresett? De odaértem a vízhez. Emlékszem rá, hogy régen, amikor idejártam, órákig tudtam ezen a helyen lenni úgy, hogy elfeledkeztem az időről. A víz felbugyborékolt a földből, néha csak vékony érként, máskor bő vízzel ömlött. Kis tavacska keletkezett körülötte, a növények sűrűbben nőttek itt, mint egy külön kertben. A bokrok is nagyobbak, mint távolabb, akár egy díszlet a vízi színpadon. Lápos talaj, de csak a forrás közelében, úgy egy-két méter sugarú körben. A víz nem folytatódik, hogy utat törjön. A föld alá bújt, és ki tudja, hol bukkan elő megint? Úgy sejtem, hogy azon a réten, ahol mindig lehet gombát szedni, és egész évben nyílnak a pipitérek.

Tenger

Sok tengerésztörténetet olvastam gyerekkoromban, de a tengert nem láttam, csak fiatal felnőttként. Nem nyűgözött le, ahogy vártam. Hiányzott az otthonosság, ami a tavak láttán elfog. Jóval hidegebb, mordabb, óceánjárókkal a normál méretű vízijárművek helyett. Csónakok helyett motoroshajók, pákász helyett tengerész. Északi tengerparton bóklásztam, lehet, a délire kellett volna mennem. Végül megbékültem a holland tenger világoszöld színével, egy ottani öböl visszahozta a tóérzést. Combig feltűrt nadrágban futkároztam a habokban. A parti homok dűnékbe rendeződött, mintha a víz hullámainak formáját a föld is átvenné szeretetből, és a visszahúzódó apályban láthatóvá válna, akár egy vallomás.

Víz alatti áramlás

Sima felület, tajtékok, habzás. Úszók és szörfözők a vízben, vitorláshajók, végeláthatatlan tengervíz, óceánba ömlik. A felszín épphogy fodrozódik, nap ragyog, kék a kékben gyönyörködik, ég a vízben, víz az égi másában. Sirályok csapongnak euforikusan, néhány hal vetődik, csillan a testük, majd rögtön eltűnnek a habokban. Békés minden, szél is alig. Lent a mélyben egy karcsú vízáram gyűlik, úszik és tekereg, hajlik, mint hosszú lábú táncos, messzire elér. Arrébb a mélyben, vele szemben ugyanúgy egy másik, mozdul és kinyúl, hatalmas erővel. Fent a víz színén semmi nem látszik. De lent a két sűrű víz összeér, összecsap, eggyé lesz. Egy bálna átúszik a vízhurkon, mint hulahoppkarikán.

Vízcsepp

A hajnal egy bizonyos órájában a mező égi kincstár, csillogó gyöngyökkel tele. Gazdag minden fűszál és levél, a rétre leszálló madarak tollaik csinosítják, friss harmatban fürdenek. Néhányan látják csak a tündérvilágot, koránkelők, reggelre eltűnik a látvány, felszárítja a nap. Talán csak álom volt, mint az a hajnalpír, ami hirtelen elöntötte az eget. Piros csókja után hamar világosba vált a táj. A józan nappal nem enged álmodozni, mégis, mikor eső után egy faágról vagy levélről hullik a csepp, ennek a csóknak hiszünk.

Zuhatag

A régi malom mellett sebesen vágtázik a patak, nagy erővel hajtja a málló, feketére ázott kereket, fehéren zúdul le a víz. A szitakötők és a bogarak elkerülik, távolabb cikáznak, az újra nyugalmassá vált medernél. A változás a malom előtti vízfolyásnál kezdődik, ahol emelkedő és szikla áll. Hányszor ültünk ott, néztünk a mélybe, gyökerekbe kapaszkodtunk, bele ne essünk. Óhatatlanul vonzott a gyorsulás látványa, mintha erőt merítettünk volna belőle, hogy mi is nekigyürkőzzünk.

Hullám

Le és fel, fel és le. Szédülsz? Egy kicsit. Ring a csónak, szerelmes vagy. Úszol, belemegy az orrodba, szádba, ha nem vigyázol, a szembejövő hullám. Így jössz felém, egyszer, mintha semmi nem történne, azután mégis? Kétségbeesem, majd megnyugszom, máskor óriási öröm tölt el. Aztán kezdődik minden elölről. Akár vihar is jöhet, nem bánom, ha beborít egy óriáshullám, és nem menekülök. A halál sem mérhető ahhoz az erőhöz, ami a szerelem mélysége és magassága, zuhanás és repülés.

(Napkút Kiadó, 2023)