Gáspár Ferenc írása Iancu Laura Visszaaludni nem tudtam című verseskötetéről

„Amikor az az ember besétált… és megláttam a keresztet a gallérján… zokogásban törtem ki” – mondta Reid Wiseman az Artemis II űrexpedíció parancsnoka, aki a Hold körüli pályáról visszatérve, még az anyahajón hívatta a lelkészt, mert Istenélményhez hasonló megrázkódtatásban volt része a Hold túlsó oldalán, a világmindenség mélyébe pillantva.

„nekem nincsenek
rendkívüli megtapasztalásaim
nem érzek rózsaillatot
istenélményem egykedvű titok:
ha egyik lépés követi a másikat.”

„Láttam a galaxis mélységét. Ez teljesen észbontó volt. A törékenység érzése, és az, hogy mennyire végtelenül kicsik vagyunk” – mondta egy másik űrhajós, Jeremy Hansen.

„nekem nincsen
külön bejáratom az égbe
s nem vagyok otthon
amikor meglátogat
istenélményem a csecsemő tudása
kisírja magából a bizalmat”
(Istenélmények)

Szerintem nincsenek véletlenek. Az Orion űrhajó (űrkapszula) április 11-én érkezett vissza a Földre, míg Iancu Laura aznap az idei Versmaratont moderálta, előző este, április 10-én pedig Mirtse Zsuzsa vendége volt Pesthidegkúton, a Klebelsberg Kastélyban.
Jómagam életemben először hallgattam őt végig (egyszer már futólag találkoztunk), és az első gondolatom ez volt: Egy tiszta nő. Regény is született ezzel a címmel, Thomas Hardy írta, és volt több filmes feldolgozása is a romantikus szerelmi történetnek, melyben a főszereplőnő a tiszta szerelmet választja, és ezért válik gyilkossá. A tiszta szerelem pedig hasonlít (vagy megegyezik?) az Isten iránt érzett szeretethez.
Iancu Laura története egyszerűbb, ha egyáltalán van egyszerű élet és egyszerű történet. Az ő élete Isten létezésében kezdődött; a faluban, ahol született, mindenki hitt az Örökkévalóban. Csak amikor Budapestre költözött, akkor döbbent rá, hogy vannak olyan emberek, akik ateisták, nem istenhivők. Akkor, elmondása szerint, megingott ő is (talán egy kicsit meggyilkolta a szívében Istent), de a hite mégis visszatért. Pedig „nincsen külön bejáratom az égbe”. Visszaaludni nem tudtam című könyve is Istenről, az Istennel való kapcsolatról szól, de valami egészen mélységesen mély módon. A tenger felszíne hullámzik, de lent, a mélyben áll a víz. Sok ezer méterrel a felszín alatt már nincsen olyan hatás, ami a víztömeget megmozgatná. Talán ha a kőzetlemezek megmozdulnak, ha elcsúsznak egymás felett, akkor megmozdul a milliárdnyi hektoliter, melyre ugyanúgy nincs rálátásunk, mint a csillagos égre.
Valamikor, néhány ezer évvel ezelőtt a Földön nem volt fényszennyezés, utcai villanyvilágítás. A csillagok ötször, vagy még többször fényesebbek voltak, odafent volt az, ami idelent. A Skorpió kergette az Oriont, vagyis a Nyilast az égen, mert Artemisz, a Hold szűz istennője rászabadította. Lehet, hogy nem Orionnak kellett volna elnevezni az űrhajót, akkor talán nincs az asztronautáknak istenélményük.
Iancu Laura az életben valószínűleg soha nem fogja meglátni a Hold túlsó oldalát, de nincs is szüksége erre.

„gondoltam megírom
ujjaimon kezed nyoma
estére bekékül mintha vérem
tinta volna és negyven év az éjszaka

szárad a kép mit rólad festettem
milyen más voltál mezítelen
amikor csak az arcod volt Isten
mert Aki Vagyok volt a neved
becéztél és becéztelek

milyen közel hozta a szél
ablakomhoz a hideget”
(Neved)

Az est után Laura siet haza, a Velencei-tóhoz. Ott áll a házuk, ott él férjével és két kiskamasz fiával. Az apa Pécsett tanít, Laurának igyekezni kell, félnek a fiúk egyedül a tavaszi estében. A vonat alig nyolc után indul, a Déli pályaudvar mesze van innen, de neki így is mindenkihez van kedves szava, s ha mosolyogni kezd, fogain megcsillan a tündér nevetés.
Százharmincnégy számozott oldal van a kötetben. És ha jól számoltam: százöt vers.
Sok idő mindet elolvasni. Újra kell kezdeni a végén, újra és újra elővenni, újra útnak indulni, akár az űrhajósoknak, akik másnap tértek vissza a Földre. Akik nem akarták, de mégis megismerték az Istent.

„mindaz, amit Istenből érzek
álmomban jött hozzám
vajon egy közönséges napon
még viszontláthatnám

vizeskannát hoztam magammal
ugyanazt amivel álmomban
remegtem a szomjúságtól
emlékeznem kellene a forrásra
ami mindenütt van és nincs sehol”
(Vizeskanna)

(Magyar Napló Kiadó, 2025)