Szemelvények Kalász Márton verseskötetéből

Barátság, éppen

Ne csak a szánhatót szeretve,

a szánandót se csak hihetve,

könnyű ennek lelket kitárni,

készre tétjét annak kivárni –

szép szándék föltételeképpen

magunkba rendet félni éppen,

ami föltehető szorongás,

kétkedő kitérés, a gond más,

lassan magunk fejtve, mi évült,

az éjszaka félt ágyszéle fölé hűlt

képzet kelleme – nem kár képzeletnek,

hideg hát, mondva, „hát hihetnek”,

vált ennyi derűnk, ránk fért kis barátság,

említhető; kedv, ábránd, itt – lelaknák.

Rejtés

Ezt azért penegtetni kell – a térre, ahova levittem,

innen nézve is, melyik padszélre tehettem. Valamit épp

matat, egymás simogatása közben, ez akadály

úgy volna, mikor ők megálltak szemben velünk, a tekintet

kedves s persze inkább kérdő volt, én, hogy már a térdről

a padszélre átcsúsztatott órát – vehette válasznak, aki

tüstént, látom rajta, értelmez, itt lehetnénk már kedvesek,

innen föntről nézve, vajon vissza már annyi nem jutott,

elindulok, ha szemérmességen, a szégyent magamért ítélnem –

hova kendőzhet bennünk már a napból, hisz önsértő keserűség,

„önnek hoztam”, nyújtja ki karját, most kétkedi,

lehet, mint mindannyiunk, keltőink halk tiszta szavát,

a némaság visszavélt gondolat, hinné, ki intve épp

kevés volna, sejtve, ha gondjában még – ekképp.

Nyugtalan valónk

Ma egy emlékről, már test szerint lassúnak

kell vívnom, s szükség rá tekintenem,

aki alkonyattájt néz föl, ép haza fölférne-e,

két írásból veszem, bizonnyal témán helyre csal, oda,

ha létjog, s fáj, még elemzett, címzett nyújt haza,

annyi jó tapasztalatot, sorolni lehet, íme,

nyugtalan valónk várt igénkre, nem idáig-e,

ha jut néhány személy, hány érvény, oktass, parkban a pad,

már bennem sem várakoznék jelenné kényelmes gondolat,

véltetjük, s ural, ha estére akár kis parádés fogadalom,

ott forrhatnánk, annyi szólás, tud válasz bátortalanná

tenni, e tájékozottság nem ennyi tűrt tájék, szelleme már

néha kufár, minden, ha ő tárja ki, más szeretetre kész –

csak hasonlítani, bújva hozzá, mondana értünk a szél imát.

Hívás

Olykor szép volna otthon, alagút fénye épp

gördülő hír, vonat – s álmom, nem azért,

mert: itt most egy érző kényszer, más imám,

tudat, ne terc, s mondhatnám, az a

gyönyörén fajuló, gyöngéd tér-varázs,

ami majd, kérkedem, ma is mint álom csak e háton

hitt, ne aged man – s hol immár kitért

szava hitelen, képen ülve, sem vallania,

vannak, abban a messze kertbe kért, vonó hangban, ki még,

aki így fülel, szorongva hinnéd, én se én,

hatok – de mint léphetek, s a láttató, itt

tűzhető fájók sorra, oldalt, se ma nyugtathatok,

mondom, honunk-honunk határán élő könnyes szem, hiszem,

ma tornyot ébren láték – vártál rég ekképp; hívj, volt nyelvünk –

olyan igék.

Temető

Lelked: a temetőig út küzdve ki, gondolat,

s ha nincs épp majd erő itt – te hívnád magad.

Fejtés ne kívánna akkorát szomorítani –

imák közszaván szemérmes szó, épp e bánat: te s én, apad

halk sóhaj, vinne, ki honnan kímél, tudatná, szeretet int s ami él.

A színhely más megrendülés, a kiveszettből ami áthat –

szó így, külön tartás kis alkony; de kora éber most szólna, sírhatnék,

mint szorongó agg, úgy keltenék, e tündökletes fény, hívó arc –

köszöntve elér a hívás, haladhatok, miképp az álom, ha tét kuporgatott.

Itt fogadhatom csöndjén, talán az se volna csak bátorítva igény.

Arcod fölé hajolok – venne ki, a rózsák felől finoman vágyón kezet –

erő a hiányból, s ahol a gyönyört véltük, minden érve sok temető,

a világ; egy kapujára koszorúval kis márvány névjegyet évre kitett:

Édes, hisz minden gondolat s lélek egy fájdalmon szólítva – eped.

(Magyar Napló Kiadó, 2021)