Idén október 23-án Árkossy István festőművész, grafikus, író vehette át a Magyar Írószövetség Arany János Alapítványának díját, melyet évről évre olyan alkotó kap, aki a magyar irodalom értékeinek védelme, gondozása terén kiemelkedő tevékenységet végez. A szokásokhoz híven, az Arany János-díj átadásra az október 23-i ünnepi műsor keretében került sor. A díjazottal Kovács katáng Ferenc beszélgetett.

Kovács katáng Ferenc: Beszélgetéseink során, de a badacsonyi konferencia-anyagodban is nosztalgiával, büszkeséggel és leginkább hálával emlékeztél meg a kolozsvári Utunk című folyóiratnál eltöltött „tanuló”- és alkotó éveidről. E hasábokon is megosztanád velünk az ott szerzett tapasztalataidat?

Árkossy István: Húsz esztendőnyi időről beszélünk az ifjúság fényes ketreceiben, olyan évekről, amelyeket paradoxonként emlegetek, mivelhogy azok voltak életem legcsodálatosabb és egyben legnyomasztóbb esztendei. Az erkölcsi végkiárusítás korában a diktatúrának nem fintora, hanem rémképe volt, lélekrázó üvöltéssel, miközben vagy megedződtek a zsigerek, vagy meghajlott a derék. Ámde húsz-, harmincévesek voltunk, az pedig mégiscsak a virágzás kora. Tehát, virágok – lávatűzben. Ismerős képek ma is a természeti katasztrófák korában, és az, akkor, a létezés sorsverte erdélyi katasztrófája volt. Ám az Utunk irodalmi, művészeti és kritikai hetilapnál eltöltött idő a tisztánlátás adományával a túlélés esélyét nyújtotta, válogatott szerkesztők észjárásának és szellemjárásának kisugárzásával roppantva szét a hétköznapok személyiségszorító kalodáit. A Képzőművészeti Egyetem elvégzése után azonnal a laphoz kerültem 1967-ben, és 1987-ben, két évtizednyi szerkesztői munka után száltam le a Nyugati pályaudvaron egy olyan vonatról, ami új(?) földre hozott. Ingóságok a bőröndben, megingathatatlan célok a megviselt agytekervényekben. Azokban húzódott meg a határon átcsempészett valódi kincs, amit egy példátlan eszmei közösségtől kaptam útravalóul hamuba sült gondolatokként: íróktól, költőktől, tudós lényektől, akiknek nap-udvarában ott fénylettek a kor más kiválóságai: színészek, zenészek, képzőművészek, mindahányan a transzilván kultúra babérkoszorús ékkövei. De munkatársaim voltak: Szilágyi István, Páskándi Géza, Lászlóffy Aladár, Kányádi Sándor, Banner Zoltán, Szabó Gyula, Bodor Ádám, Kenéz Ferenc, Király László, Kocsis István, Panek Zoltán, Bágyoni Szabó István és még sokan mások. Bárhonnan is nézzük, a szerkesztői világ mégis csak egy megszerkesztett világ, létformája maga a tudatosság, és semmi másra nincs szüksége, csak arra, hogy negyven latin betűt saját belátása és igénye szerint illeszthessen egymás mellé. Nem létezik absztrakt redakció. Nincs absztrakt szerkesztői munka sem. Ilyen helyen az üres, gondolatiságot mellőző képzőművészeti látomás sem illem- és életképes, ezért ragadhatott magával a forma mellett a tartalom életbevágó szerepe, a néven megnevezett cselekményjegyzés fontossága, a történetrögzítés időszerűsége, az epikai tükör sodrása, ami nélkül nem voltak megmagyarázhatók az egyszerűnek tűnő pillanatok sem. Mindenek ellenére a Gutenberg-galaxis betűcsillagaiból egyre csak emelkedtek a zord idővel dacoló könyvek totemoszlopai, irányt sejtetve akkori jelenünkből mai jövendőnk felé…

KkF: Novotny Tihamér művészeti író a legújabb kötetében¹ Elekes Károlyt faggatva – többek között – az alábbi választ kapta: „[…] És az otthonról cipelt kincs is csak látszólag csillog: Az Erdélyből hozott valami, az a töltés, amit magamban hordozok, az egy borzasztó átok! Miért? Mert mítoszi ködbe kellett emelni a bántást, a durvaságot, hogy elviselhetővé váljék – sőt valamiképpen segítsen is mint erdélyi lelkiség – önmagunk megtartásához és az arc kiformálásához.” Te mit hoztál át magaddal a nyolcvanas évek végén a batyudban?

ÁI: Érdes kérdés. Egy arcot hoztam el: a magamét. Élő arc, amihez levegő is kell. Abból viszont sok. Márpedig ez az, ami a légtelenített hétköznapokon vészesen fogyott. Kenéz Ferenccel, Aradi Józseffel hármasban most készítettünk egy különlegesnek minősíthető könyvet (a Kriterion Könyviadónál van nyomás előtt); az albumszerű munka Kenéz Szabadnak lenni mit jelent? című, ezerötszáz soros Kolozsvár-oratóriumára épül fel az említett három szerző személyiségi jegyeinek vetületében, verssel, rajzzal és reflexióval csörtetve az emberromboló kórképben. Abban található egy lap, amelyen a „levegőt” fogalom egészen sűrű szedéssel egy teljes oldalon ismétlődik. Aláírtuk. Akár egy manifesztumot. Mert az bizony: kortalan manifesztum. A létezés-megmaradás manifesztuma, a gondolkodás folyamatának biológiai alapfeltétele. S jóllehet az élet – adomány, ma már senki nem garantálja, hogy ahhoz alanyi jogon levegő is jár. Esetleg pályázni lehet rá. Aztán ezen kívül egy furfangos optikai lencsét is elhoztam magammal Erdélyből, ami – akárcsak egy varázstükör – kontúrozva demonstrálja a hiteles valóságot. Mert léteznek ilyen lencsék, ám használhatóságuk attól függ, milyen szemcséjű homokkal csiszolták őket. És ahonnan ezt elhoztam, volt homok bőven. Erről vall ugyancsak Kenéz Homok a bőröndben című, a diktatúra idején, 1972-ben megírt kiváló verseskötete is, amelynek gondolati súlya mellett sok tanulsága is van, meg egy fogantyú a bőröndön, amivel cipelni lehet/kell a homokot egész életünk során. Tehát kérdésedre utalva: a tapasztalatok és az arc mellett egy mindent látó optikai lencsét és egy finomcsiszolásra alkalmas bőröndnyi homokot is elhoztam magammal. Mert hát ki tudja…

KkF: Időzzünk még keveset a szülővárosodnál. Az idén megjelent köteted (A lélegző vonal, Magyar Napló Kiadó) ajánlószövegében olvashatjuk: „…Ez a könyv »esszéírói« életművének gyűjteménye. Tartalmi tagolódását a vizuális művészeti folyamatokra, életművekre, kiállításokra, egyéni arcokra, a múlt számos nagy mesterére, kortárs művészeti gondolkodókra, személyes emlékekre és a jelen idő emberi gondjaira nyíló fejezettematikák adják. A művek, alkotók, műfajok e gazdag halmazában csaknem a kötet egész boltozatát építő motívumpillér az Erdélyre koncentrálás, kitüntetetten is: Kolozsvár emléke.” Magyarországon születtél, négyévesen pedig már Romániában cseperedsz tovább, miközben ki sem mozdultál a szülőhelyedről… Történelmi lecke feledékeny korosodóknak, tényektől megfosztott ifjaknak: Hogy is van ez?

ÁI: 1987-ben átjöttem vonattal az egykori Magyarországról a mai Magyarországra. Mert születésemkor Kolozsvár az ősi magyar állam részeként Erdély fővárosa volt. Az első személyi igazolványomba, már itt, mégis azt írták be, hogy Romániában születtem. Ezt szóvá tettem a polgármesteri hivatalban, ám – akkor még más volt az emészthetőségi szint – csak egy bamba mosollyal nyugtázták zsörtölődésem és tájékozatlanságom, mondván: „ez ma így szokás”. Aztán már a következő igazolványomnál a születési helyet, Kolozsvárt, hivatalosan ismét Magyarországhoz csatolták. Ez a szomorú, szomorúbb és legszomorúbb paródia, ami arról szól, miként lehet sebtében kiradírozni határokat, majd arrább vonalkázni a sorompókat úgy, hogy emberek egyik lába még itt, a másik ott legyen. Ezt én a trianonizmus analitikus és szintetikus kubista korszakának minősítem, mivelhogy a kubizmus volt – éppen azokban az anomáliás esztendőkben – az a művészeti áramlat, amely szétvagdosta, ollózta a formát, régi alakzatokból újat eszkábált, megmutatva, hogy az egység fogalma nem állandó, tehát lehet és kell is változtatni rajta. A kínai nagy fal óta ekkor épültek ismét igazán nagy falak, ám ezúttal Európában, kígyókként fojtogatva a múltat, esélyt sem adva a jövendőnek, amely pillanatnyilag amúgy is lélegeztetőgépen van. De már érzékelhetjük, a nyelvet is idegen vírus fekélyesíti.

KkF: A Magyar Írószövetség ’56-os megemlékezésén, október 23-án Jánosi Zoltán irodalomtörténész, a Magyar Napló főszerkesztője hozzád intézte laudációját: „…a 2021. évi Arany János-díjjal most kitüntetendő képzőművész és író, Árkossy István arcvonásaiban és kezében, aki ecsetjével ráfestette, grafitceruzájával rárajzolta, betűivel pedig ráírta a maga kódjait és jelzéseit a kor – folyton ledönteni akart – falaira, egyszerre a trianoni határokon kívül rekesztett magyarként és egyszerre 1956 szellemi követőjeként. Pedig, ha csupán az árvaság szobrát faragja meg, akkor is hiteles önkifejezést ad személyes sorsáról.” Kérlek, osztd meg velünk az ott és akkor támadt érzéseidet, gondolataidat!

ÁI: Előző válaszom sok tekintetben szinkronizál az ide illeszthetővel is, mivel egyetlen tál forró kása az életünk, amely körül ki-ki úgy forgolódik, ahogy számára elrendeltetett. Ifjú éveinkhez a mai ifjúság többnyire úgy viszonyul, mintha történelmi mesét hallana. Igaz viszont, én sem voltam jelen Doberdónál, sem a búni kaptatón 1849-ben, ahol Petőfit az Ispán-kút közelében utoljára látták. Mindez valóban már a múlt, ahogy a jelen pillanat is azzá lett, mivel már kimondtam. Igen, rajzolok is, írok is, talán egyfajta boldogító kettős kényszer szüleménye mindez, ami a ceruzahasználat sokoldalú lehetőségeinek következménye, merthogy a grafitszál, a szénrúd, az üszkössé égetett fadarab ősidők óta altamirásan áll a homo sapiens kezében, bizonyítván, hogy egyetlen óriásgraffiti az életünk kőpattintástól a digitalizációig. Emlékeink mind-mind a múlt dokumentumai. Jánosi Zoltán professzor jól ismer engem, méltató gondolatait megköszönöm, szavai elérték azokat a húrokat, amelyek nélkül nincs igazi zengés a szférák oratóriumának személyre szóló, parányi zenedobozában.

KkF: Tárcáid kétheti rendszerességgel jelennek meg itt, az Olvasaton, majd kötet formájában is olvashatjuk azokat. Rajzolsz, festesz, sikeres kiállításaid vannak, könyvborítókat tervezel. Mi dönti el, hogy az eléd terült tiszta papírlapon betűk vagy ábrák jelennek-e meg az elkövetkezendő pillanatokban?

ÁI: Merem mondani: ebbe döntő beleszólásom nincs, mivel az ihlet az úr, én csak „cifra szolga”. Mindennapjaim telis-tele vannak tenyérnyi jegyzetlapokkal, amire betűkkel rovom fel, ami éppen elém libben, legyen az akár képi, akár epikus ötlet vagy jelzés értékű emlékeztető. Viszont ezekből rengeteg van. Mindig is volt. Ha a szövegeket folyamatosan összeolvasom, az már majdnem esszé. Csak még bele kell vágni itt-ott a fejszét, esztergálni, finomra csiszolni. Mert a forma könnyen alkalmazkodik a tartalomhoz, már ha olyan – van. Meg a rajzolás folyamata is események sorozata, olyanféle, mint egy írott családregény, ahol minden vonal önálló és közös életet is képes élni: vagy húznak egymáshoz, vagy eltávolodnak. Ez a jelenség írható is, rajzolható is. A létezés alaptörvényei itt is érvényesülnek, mivel: kikerülhetetlenek. Kézenfekvő példa, hogy egy táj leírható és le is rajzolható. A képi vagy nyelvi tartalom átvitele a kapitális pont, hiszen technikailag sem színekből, sem szavakból nincs hiány, a paletta bőséges, igaz, mindkettőhöz némi adalékanyag is szükségeltetik, a festékhez vegyi, a szóhoz szellemi. Az kétségtelen, hogy van, ami ábraként, másvalami pedig fogalomként lejegyezve akar világára jönni. Egy lényeges különbség azért csak van, mivelhogy a képi fogalmazás többértelműbb lehet, mint a szöveges. Ezért is vitték el bilincsben gyakrabban az írókat, mint a képzőművészeket. Még a műfaji meghatározás is közel áll egymáshoz, hiszen a betűművészet = képzőművészet, az írásművészet = irodalom. Az illusztráció egyedi műfajában pedig mindketten egymásra találhatnak.

KkF: A laikus számára mindig érdekes, hogy miként él az alkotó. Szeret bekukucskálni a művész hétköznapjaiba. Megvallom, engem is érdekel, hogyan kezdődik egy átlagos napod, mennyire előre, milyen részletességgel tervezed meg a teendőidet, lázasan vagy higgadtan végzed-e? S a nap végén jólesőn vagy mulasztásokkal terhesen térsz-e nyugovóra?

ÁI: A napomat rendszerint este kezdem. Leonardo da Vinci tanácsolta, hogy lefekvés után nézd a plafont, és az ott megjelent málladozó vakolatábrákat tanulmányozd képzeleted képességei szerint, formálj belőlük furcsa és soha nem látott alakzatokat. Ezután pergesd újra a napi eseményeket, ítéld meg objektíven mit tettél jól és mit kell változtass másnap ahhoz, hogy jobb legyen, amin munkálkodsz. Nos, igaz, nálam a lambérián nincsenek vakolatfoltok, de a képzelet így is megágyaz másnapra valamit, aztán jön az álom, a szürrealista, amiért érdemes azt a néhány órát különleges utazásra szánni. Reggel immár logikusan folytatódik az este, hisz a feladatok már mind megjelölve. Amikor lejövök a lépcsőn, egyik fordulóban két kisördög szokott összekapni bennem, ők a művészet pöttömnyi gladiátorai, akik tollal és ecsettel vívják a csörtét, azért, hogy továbbmenjek-e a műterembe festeni, vagy a másik irányt válasszam, a számítógépes szobáét, írás szándékával. Ám csak az egyiknek tudok egyszerre eleget tenni, miközben a másikat igyekszem megnyugtatni. Mihelyt a feszült állapot dűlőre jut, kezdődhet a munka. Persze, vannak olyan helyzetek, amikor nem ők döntenek, hanem az elvárt feladat határozza meg a tevékenységi irányt. Nem titkolom, jó két ilyen kis akaratossal szövetkezni, mert sok örömet szereznek, hiszen ha közülük csak az egyik létezne, bizonyára mélabúsabban telnének napjai(m). S ha úgy fordulna a szekér rúdja, hogy választanom kellene, melyikük áll közelebb hozzám, megvallom: nem tudnám megmondani…

[1] Értékhalászat, Művészeti írások (2013–2020), Napkút Kiadó, 2021