Kicsi a világ.

Nem arra gondolok, hogy ma már alig néhány óráig tart megtenni azt az utat, ami Marco Polónak még három évébe tellett. És nem is az információs sztrádára, amelyen át kontinensek között cikáznak ide-oda másodperctöredékek alatt súlyos gigabájtok.

Nem a technikáról beszélek. Vagyis nagyon is róla. Pontosabban arról a pillanatról, amikor világossá vált, mily könnyedén marad alul az ember alkotta technológia akkor, amikor nem ember alkotta erőkkel kerül szembe.

Kezdjük a porral. Emlékszünk, ugye, amikor egy-két hete bejelentették az időjósok: szaharai eredetű homokfelhőt sodornak majd a szelek Közép-Európa fölé Afrikából. No hiszen – legyinthetett magabiztosan az olvasó –, Afrika messze van, a por meg csak por, a hírt tudomássul vettük, ezzel el van boronálva.

Aztán leesett az eső, és amikor felszáradt, halványsárga foltocskákat hagyott maga után minden sima felületen. Ha az ember végighúzta az ujját ezeken, aranyfüsthöz hasonlatos, finom púderként furakodott be ujjbegyének pórusaiba az aprószemű homok, amelyre pár nappal korábban még Észak-Afrikában tűzött a szaharai nap. Mi meg mehettünk ablakot, autót mosni, és örülhettünk, ha nem maradt kinn az erkélyen vagy az udvaron a száradó ruha.

Csernobil jóval közelebb van, mint Afrika. És az a por, ami onnan indult el világ körüli útjára 1986. április 26-án, láthatatlan volt.

Láthatatlan világhódító.

A harminckettedik évforduló kapcsán sok mindenről lehetne írni, amit már sokan megírtak – arról, milyen mulasztások szerencsétlen kombinációja vezetett a balesethez, hogyan ébredt lassan, de biztosan a tudatára a világ annak, mi történt, lehetne írni a kitelepítésekről, arról, hogyan mondták fel a szolgálatot pár perc alatt a kármentesítésre szánt high-tech robotok a sugárzás okozta szerkezeti módosulások miatt, és hogyan érték el ugyanebben a környezetben az odavezényelt katonák tízezrei azt, hogy végül odakerült az első betonszarkofág a reaktor romjai fölé.

Harminckét év távlatából látszik: 1986. április 26-a megváltoztatta a világot. A csernobili reaktor robbanásának lökéshullámai áttaszították az embert a hidegháború érájából az atomkorba. Addig készültek ugyanis a nagyhatalmak a nukleáris összecsapásra, hogy teljesen felkészületlenül érte őket, amikor egy olyan háborúban kellett helytállniuk, amelyben az atom nem a hadviselés eszköze volt, hanem maga az ellenség – ráadásul ez az ellenség még évekkel legyőzése után is szedte az áldozatait. Aszovjet ember énképét meghatározó logikát egyetlen pillanat alatt érvénytelenítette Csernobil valósága – ahogy az egyik interjúalany fogalmaz a Nobel-díjas Szvetlana Alekszijevics Csernobili imacímű könyvében:„Háborús nemzedék? De hát az boldog volt! Ott volt nekik a győzelem!”. Alekszijevics beszélgetőtársai, gondoljanak bármit is arról, mennyire kezelte jól vagy rosszul a hatalom az akkori helyzetet, egy dologban szinte mind egyetértenek: a kétosztatú világrendnek, s vele a Szovjetuniónak akkor, azon a tavaszi napon, Csernobilban lett vége.

Csernobil azonban nem csupán a világhatalmakat rendezte át, hanem megváltoztatta a gonosz természetrajzát, és átfogalmazta legmélyebb félelmeinket. Gondoljunk a hollywoodi filmekre: a második világháború előtt a gonosz többnyire egy-egy őrült tudósban, magányos gyilkosban testesült meg. Aztán fél évszázadon át nagyhatalmak feszültek egymásnak – még a világűrből érkező fenyegetések is a földi konfiktusok logikáját követték. Ám Csernobil után lassan, de biztosan mindez megváltozott. A mai filmvásznon már nem csillagközi hadiflották, hanem laboratóriumokból elszabadult vírusok veszélyeztetik az emberi faj továbbélését, ismeretlen okokból bekövetkező világméretű meddőség írja át a társadalmi szabályokat, kísérleti fázisban lévő gyógyszerek teszik a majmokat a bolygó uralkodó fajává – és még soká sorolhatnánk az emberi szemmel láthatatlan, megfoghatatlan, legyőzhetetlen gonosz példáit.

Kicsi lett a világ. Vele együtt kicsinyedett és került át az ember által felfogható dimenziókon túlra a gonosz ezredfordulós alakváltozata. Megfoghatatlanná lett, személytelenné, és ha egyszer útnak indul, nincs, ami megállíthatná. Olyan, mint a szaharai homok szemcséi. Vagy Csernobil világhódító pora.

Haklik Norbert