Gáspár Ferenc írása Sári László Dilettánsok történelme című könyvéről

„Jobb gyertyát gyújtani, mint szidni a sötétséget.”

Konfuciusz

„A régi Kínában már a legértékesebb irodalmi mű sem számíthatott sikerre” – írja Sári László legújabb könyvében, Nyugat és Kelet elhibázott viszonyát kutatva a Dilettánsok történelmében.

Ezzel szemben nálunk, vagyis a nagybetűs Nyugaton még az utópiák is irodalmi köntösben jelentek meg, és szerzőjükkel együtt mindig a legmagasabb piedesztálra emelték őket, ebből is – mármint a társadalmi utópiákból – következtetve azt, hogy egy szép napon elérhető a tökéletes társadalom.

Persze nem csak ez volt a baj az „elhibázott viszonyban”, és nem is feladata egy recenziónak az egész egyszerre komoly, ám mégis hihetetlenül izgalmas könyvet végigelemezni, ám a mély filozófiai eszmefuttatások mellett Sári László művének roppant erénye az irodalmisága is. – Oly gördülékenyen, olvasmányosan van megírva, akár a legjobb regény, és így, mondhatnánk némi malíciával a szerzőt idézve, nyilván nem számíthatna sikerre a régi Kínában.

Mi nem a régi Kínában vagyunk – de ne mondjuk azt, hogy szerencsére, hiszen a szerző egyértelműen leteszi a voksát a majd kétezer-ötszáz éven át fennmaradt ázsiai ország (világ) értékei mellett a miénkkel szemben. Ez a könyv fő mondanivalója, s a laikus olvasó nem biztos, hogy találkozott már hasonló szintű és mélységű összehasonlító elemzéssel. Már a fülszöveg is megkapó:

„Ami első pillantásra a szemünkbe ötlik, az a szabadság fogalmának azonnali kínai abszolutizálása, kiterjesztése a világegyetem egészére […] ez az állapot az emberi létezés legfelső fokának tekinthető, másképpen fogalmazva: ez embervoltunk kiteljesedése, nembeliségünk megvalósult lényege. Az ázsiai elgondolás szerint így jön létre az ember mint tökéletes műalkotás, aki egy a mindenséggel, a végtelenséggel. A legtöbb, amivé válhat.”

Költői sorok ezek, már ezért a rövid részletért is érdemes kézbe kapni a könyvet. Ám itt nem csupán a Kelet elfogulatlan dicséretéről van szó, Sári kiválóan ismeri a nyugati történelmet, irodalmat, filozófiát. Pontosan észleli, hogy míg Nyugaton mindig kőbe vésett törvények uralkodtak, és ezeken csak forradalmakkal, háborúkkal lehetett változtatni, addig a régi Kínában csupán az uralkodóház cserélődött, mert nem léteztek azok a bizonyos sziklákba írt törvények. A hivatalnokoknak a legfőbb gondjuk az emberek jóléte volt, a róluk való gondoskodás, ezért, hogy kellőképpen együttérzőek legyenek velük, költészetből kellett vizsgát tenniük. Hogy ez nincs ellentmondásban az irodalmi művek sikertelenségével? Nincs, mert az inkább a szépprózára vonatkozott, ugyanis „Magas irodalomnak – úgynevezett hivatalos körökben – mindenkor csakis a történetírás számított. Kitalált szépirodalom helyett az ehhez hasonló megállapítások számítottak örökértékűnek: »Az uralkodónak örömét kell lelnie abban, ha eléri, hogy emberei a köz érdekében (kung) merítik ki erejüket, és szenvednie kell attól, ha (hivatalnokai) önző módon (szi) visszaélnek a hatalommal.« (Han Fej-cé)”

A kínaiak és jó néhány más ázsiai társadalom attól változott meg radikálisan, hogy a fehér ember betette a lábát, tűzzel-vassal pusztított, gyarmatosított, felszámolta a régi értékeket és nem adott jobbat cserébe. A technikai fejlettség önmagában semmit sem ér, s a kínaiak, habár rengeteg mindent hamarabb találtak fel nálunk (iránytű, puskapor, papír stb.), és Kolumbusz előtt majd egy évszázaddal ötször akkora hajókat építettek, mint az európaiak, mégis mindig arra gondoltak, azt feszegették egy-egy új találmány esetében, hogy vajon ennek, vagy annak a bevezetése milyen káros következményekkel járhat. Felborítja-e majd a világ rendjét? Amely világ – mint olvashattuk – egyenlő magával az emberrel. Ami fent van, az lent is van, mondta az ókori bölcs, Hermész Triszmegisztosz, és ezt tudták a kínaiak is. Hajóikkal eljutottak egészen Afrika keletei partjaiig, kicsit kereskedtek is velük, majd úgy döntöttek, nem tesznek ilyet többé. Hátha valami rossz sül ki belőle?

Időnként, ha a birodalomban éhínség, tűzvész, árvíz, járványos betegség, vagy más pusztító természeti csapás következett be, akkor úgy vélték, az uralkodó ház nem az istenek útját járja. Fellázadtak ellenük, és elkergették őket, de nem akartak semmilyen mélyreható társadalmi változást, mint mifelénk, nem gondolták azt, hogy a népnek, a nép képviselőinek kell átvenni a hatalmat. Csak a császári család változott, a fennálló rend nem.

Sári könyvében végigveszi, mennyi gonoszságot, lenézést, pökhendiséget követtek el a Nyugat „nagy filozófusai” a Kelettel szemben, alátámasztva a fehér ember felsőbbrendűségét, ideológiailag megalapozva a gyarmatosítást. Herder, de leginkább Hegel előadásain a csilláron is lógtak, nem fértek be a berlini előadóterembe, míg a szomszéd szobában Schopenhauer szavára öten ha figyeltek. Hogyne, mikor a két német (Herder és Hegel) olyanokat mondott, hogy délen a meleg éghajlat alatt csak lustán heverésznek az emberek, udvariasságuk sunyiság, ízlésük durva és bizarr, míg itt „Északon, a jég és szükség nyomás alatt nem teremhettek ilyen vidor dudvákat; miáltal több törvény és intézmény vált szükségessé ezeknek az ösztönöknek a korlátozására. A szellem felállt, a szív tüzelt; az emberek indulatai vadul egymás ellen törtek, és végül kénytelenek voltak megtanulni az önkorlátozást.” (J. G. Herder)

Tudjuk, mit jelentett ez az önkorlátozás: belül (Európában) forradalmakat, kívül (Európán kívül) teljes vagy részleges rabszolgaságot, gazdasági – politikai függést, ópiumháborút stb.

Marx és Engels – legjobb tanítványai Hegelnek és Herdernek –, továbbfejlesztették a világmegváltó eszmét, miközben ugyanúgy lenézték Keletet, ha nem még a mestereknél is jobban. „Ázsiai termelési mód”, mondták többek között a földművelésre, leszólva az ottani világot, e sorok írója is ezt tanulta az iskolában. Hogy valójában mit jelentett az ázsiai termelési mód szókapcsolat, azt senki sem tudta. Valami rosszat, lealacsonyítót, minden bizonnyal. Pedig ilyen soha nem létezett, hiszen ami az egyik faluban, a sík vidéken jó volt, az akár a közvetlen szomszédban, a hegyoldalon már nem. A sokféle módszer pedig azért alakulhatott ki szabadon, mert ez volt a kelet filozófiájának a lényege. Élni és élni hagyni, mondják sokszor a halk hangok, de a kedves szót gyakran elnyomják a hatalom dörgedelmei.

Tavaly kilencvenöt éves korában hunyt el Amerikában a neves történész, Richard Pipes. Szerinte az egyszerű (átlag) emberek Nyugaton sem akartak sohasem mást, csak azt, hogy békében élhessenek, és a gyermekeiknek jobb, könnyebb életük legyen, mint nekik volt.

Talán még nem késő. A Kelet – főleg Kína – ugyan sokat változott, de Kung Fu-Ce tanai ma is élnek. Batsányi János jakobinus versében a forradalmi Párizst ajánlotta példaképünknek. Tévedett volna? Ezt döntse el az olvasó.

(Corvina, 2019)