Szemelvények Murányi Zita verseskötetéből

 

hanyatlás

mióta fölszögelték az égre

mintha isten nézne a föld fele

az esték töretlensége

száz fehér szög ragyog

 

holdfényt terít az ágra

mintha most nőne sárga virága

két fa rendíthetetlen rögeszméje

az ősz most ért a lombok mélyére

 

és a legcsöndesebb szélben

amit eddig a tavasz is

napfényben fürösztött

 

halk pattogással hanyatlik

a gallyak önbecsülése

a törzshöz.

 

 

megdobban

 

 

az ég összeért a vízzel a csónak a semmiben

úszott a partot szegélyező fűzfák néma

ostorcsapása is a mindenséghez konyult

a ködben láttam meg a teljességet

a szürke napban a holdat

két glória finoman összeolvadt

hogy fénykörbe vonja a júliusi túlpart

késő októberét a hattyúrajt odaképzeltem

a tollak lehetetlenül fehér színét két szárny

gyönge kört ível a vízre és tükrét

befonja a közepén megdobbanó

isteni szívverés.

 

 

ezeréves

 

 

a gyöngyhajú lányt játszotta a scorpions átirata

lehetett inkább az üvegcsarnokkal szemben ült

másnap vettem észre hogy eltűnt

a hajkefe a táskámból pont szemben álltam vele

a szemem összekente egy könnycsepp

három éve voltam utoljára szerelmes

arra a fekete ruhás nőre emlékeztettem a nyugatinál

ezeréves vagy nincs is kora

a csörsz utcai fájdalomambulancia

és a lélek kezelhetetlensége foglalkoztatott

úgy ül ahogy én állok két élő halott

mély csöndbe kapaszkodtak kődarabok

hallottam ahogy leesik egy pénzdarab

amikor elült a dallam amit a szél fölkapott

a csarnok üvegfaláról néztem magamra

megláttam azt a földre tapadt arcot

három éve ugyanilyen október volt csak

akkor minden második percben kitavaszodott.

 

 

twentyone

 

 

ha valami baj van mindig eszembe jut az a tíz évvel ezelőtti

new york-i este mintha a repülőtér most is abban a halvány

neonfényben fürdene és a telefonfülke mellett az a

törődött ürge nem hozzám beszélne a kettőnk közötti

űrbe vagy az ezüstszínű tűzésbe a fehér ujjatlan trikón

are you waiting for a phone call nem kérdezi inkább bókol

míg pókhálót fonok a telefonzsinórból és a 18 fokos

new york-i estében olyan fakó nem lesz a bőröm mint a kohinoor

amikor nő létemre megkérdezi how old are you

és a 21-re sértődött képpel sarkon fordul

a bőröndhegyen túl mégis vissza

hogy odavágja angolul akkor egyedül is elboldogul

ez volt az utolsó perc

hogy megelégedéssel töltött el a korom

twentyone twentyone – ismételte

úgy nézett rám mint egy felnőtt nőre

akinek ezüst hajat rajzolt az első new york-i holdtölte

és ott álltam megöregedve.

 

 

női napozó

 

 

ülök az éjszaka alatt és fázom

sárga fény olvad el a látóhatáron

mintha örökbe fogadnám a magasságot

csillagok ezüstje takarja néhány vonásom

nincs is másom amibe arcom belemárthatom

az ég alatt ez az éjszaka

mint egy holdsugaras női napozó

az esték elhagyott teraszán fekszem

hogy a nap vasaljon vállaimra

hófehér patkót mint nyáron

legombolni ezt a végtelen

megsemmisülést

mielőtt elalszom.

 

 

mint egy munkácsy-kép

 

 

hajnalban a deák téren már gyülekeztek

a rendőrök valaki megjegyezte kettőnél több

jön a török miniszterelnök a sofőr most tanult vezetni

a másik mondta neki kisebbet kanyarodjon a pihenőidőből

megy el mintha még este lett volna

leszálláskor nem a kordonokba

estem el majdnem két kifeszített szalagban

a visszapillantó mint egy elsötétített ablak

nyelte el az éledező városképet távolabb égett egy utcalámpa

a nagy sas szobrot szoktam figyelni a siklónál

a nyáron látott kínai turisták piros ernyőire

gondolok felfogja nem engedi az égről

lezuhanni a napkorongot a fényképezőikre

még finoman belekapaszkodik az augusztusba

ez a hajnali kalandtúra rembrandt éjjeli őrjárata

lehetne a poros raktárban egy angyalszobrot

takar be sötétség az első sugár szakad át

az égen egy néma mennydörgés és a budai fák

úgy állnak a szélben mint egy munkácsy-kép.

 

 

az ég közepén

 

az ég közepén hatalmas sárga lámpa

gyullad föl a fény telepátiája

és beragyogja azt a hosszú hófehér

szőnyeget amin az ősz lépeget

 

ezt az isteni szelídséget ahogy

hangtalan repednek meg fellegek

a magasság vékonyodó homlokára

tűzi az esőcseppeket

 

mindig így képzeltem el a

reménytelenséget

a fák nyakára láncot fűznek

ezüstszínű októberek

 

az ég felé törnek levélhegyek de a földdel

zár be mennyei derékszöget a kéreg

amikor a tél bezörget az ágak a törzshöz

konyulva megsimítják az évgyűrűket.

 

(Magyar Napló, 2020)