Amikor nagy sokára lebukott, egy fél marék száraz füvet találtak a zsebében. A nyomozók lajstromba se vették, egyszerűen kidobták a kukába. Azzal voltak elfoglalva, hogy minél több betöréses rablást bizonyítsanak rá. Rá is bizonyítottak. Mintegy háromszázat. Hiába tagadta legalább a felét, csak legyintettek. Ahol a behatolásnak nyoma maradt, ott nem ő járt − váltig ezt állította, még a tárgyaláson is ezzel védekezett. A kirendelt védő csak a vállát vonogatta, széttárta a kezét, vakargatta az orra tövét, a bíró meg ingatta a fejét és ásítozott. Az ügyész végül hozatott egy lakatot, nyissa ki a vádlott, ha olyan nagyon ügyes. Erre elkomorodott, beismert mindent. Tíz évet kapott. Az ügyvéd nem föllebbezett.

Négy esztendőt ült le a kiszabott büntetésből. Egészen pontosan ezernégyszáz-ötvenöt napot. Egy évet az ország másik felében, közel hármat itthon, Szegeden, merthogy kérésére hazaszállították a Csillagba. Börtönben töltött ezernégyszáz-ötvenhatodik napjának reggelén hűlt helyét találták a zárkájában. Soha többé nem került rendőrkézre.

Én Malmö egyik parkjában futottam össze vele. Hogy egészen pontos legyek, ő köszönt rám. Ha nem teszi, elsétáltam volna mellette, a gyerekkori vonások szinte nyomtalanul fölszívódtak az arcán elszaporodott barázdákban. De ő volt, vitathatatlanul. Szeged Új-Rókus nevű panelnegyedében, tőlünk három tömbházra lakott, sokat fociztunk és ökörködtünk együtt kölyökkorunkban, a mozdulataira, egy-egy gesztusára csakhamar ráismertem. Mindig visszahúzódó fiú volt, annak idején erősen csodálkoztam, amikor megtudtam, hogy betöréseket követett el. Ráadásul háromszázat. Alig bírták elkapni. A magyar kriminalisztika jeles esetévé vált. A szökése pedig mindmáig megmagyarázhatatlan.

Miután meglépett, egyből Svédországba utazott, talán a mai napig ott él, bár annak is megvan lassan két évtizede, hogy találkoztam vele Malmőben. Ezért merek írni róla, valószínűleg már nem sodrom veszélybe. Meghívott egy elegáns bárba, hosszasan elbeszélgettünk. Mielőtt elbúcsúztunk volna egymástól, megmutatta, hogy mindig hord magánál egy fél marék füvet. Vérfüvet. Ez az ő titka. Furcsán néztem, nem értettem az egészet. Akkor elmesélte a régi mondát: amikor Krisztus urunkat levették a keresztfáról, az angyalok keresztülvitték a fél világon, így Szeged határán is, s miközben vitték, Krisztus vére itt-ott lecsöpögött. Amelyik fűre rácsöppent, azon és annak minden utódján egy piros pont látszik. Ez a fű a vérfű. Nagy ritkán mindmáig lehet találni a szegedi mezőkön belőle és olyan ereje van, hogy a birtokosa az ujjának egy érintésével mindenféle zárat, lakatot kinyithat, mert a Pokol kapujának a zárja is Krisztus vérével nyittatott meg. Így nyitott ki ő is minden ajtót, s ez az oka annak, hogy bár fogalma sincs, pontosan hány rablást követett el, arra megesküszik, hogy ahol külsérelmi nyomok maradtak a záron, ott biztosan nem ő járt. Azt nem árulta el, hogy a vérfüvet a Csillag udvarán találta, vagy valaki becsempészte hozzá, csak mosolygott titokzatosan. Hittem a régi legendának és hittem neki. Gyerekkorunkban, amikor mindannyian krónikus hazudozók voltunk, ő mindig igazat beszélt.

Ez idáig nem meséltem el senkinek ezt a történetet. Talán most is hiábavaló, hisz, velem ellentétben, a legtöbben már nem hisznek a mesékben. Holott mindaz, amit előadtam, igenis szóról szóra igaz − beleértve a vérfüvet és varázslatos tulajdonságait. Bárki, aki szorgos keresgélés után rábukkan egy félmaréknyira a szegedi mezőkön, meggyőződhet arról, mennyire az. Sajnos, nem könnyű feladat vérfüvet találni, kétségkívül kitartás és elszántság szükséges a sikerhez, s mivel kitartás és elszántság dolgában is módfelett csehül állunk, ne tápláljunk túlzott reményeket! Kicsit azért mégis bizakodjunk, hátha előbb vagy utóbb valaki újfent rálel erre a ritka, ám csudálatos növényre és bebizonyosodik, hogy a mesék, a legendák és a mítoszok mindig igazak.

Bene Zoltán