Részlet a Végvárból

Amikor kilépett az udvarra, szinte mellbe vágta a hideg. A hóesésnek már nem volt nyoma, ha esett egyáltalán, de a nedves, csípős levegő nem hagyott szemernyi kétséget sem afelől, hogy errefelé beköszöntött a tél. Igyekezett felidézni magában, hogy merre is mutatta neki tegnap az őrmester az étkezdét. Most, a nappali világosságban valahogy másképp emlékezett mindenre. Meg itt volt a köd, ami bizonytalanná, elmosódottá tette az épületek körvonalait.Az ösztönére hagyatkozva elindult jobbra. Arrafelé mintha több épület derengett volna. Zsebre dugott kézzel ballagott a néptelen udvaron, közben úgy érezte, vékony zubbonyán keresztül csontjáig hatol a hideg. Rádöbbent, hogyelőző este nem is vacsorázott, és az éhség most elemi erővel tört rá. Megszaporázta lépteit.

Közben valami mozgást vett észre maga előtt. Két alak bontakozott ki a ködből, és feléje tartott. Szótlanul közeledtek, tekintetüket föl sem emelve, mereven bámultakmaguk elé a betonra. Lassan, fáradtan mozogtak, minthaólomból lettek volna tagjaik. Civil öltözéket viseltek, olyan munkaruhafélét, és tetőtől talpig koszosak voltak. Elmentek mellette anélkül, hogy észrevették volna. Legalábbissemmi jelét nem mutatták annak, hogy Livius jelenlétebármilyen hatással lett volna rájuk. Megállt, és utánuk fordult. Lábukon gumicsizma volt, hátul, mindkettőjüknekaz övébe dugva védőkesztyű. Ahogy fölbukkantak, ugyanúgy némán, hangtalanul tűntek el a ködben.

Viszonylag könnyen megtalálta az étkezdét. A jól ismert zajok, a tányérok, evőeszközök csörgése messziről jelezték az irányt. Az első dolog, amit belépéskor érzékelt, az a meleg volt. Fűtöttek, nem is akárhogy. Ettől még a kedve is kicsit visszatért. Öten-hatan üldögéltek szétszórva az asztaloknál, csendben, kényelmesen falatoztak. Livius odament a pulthoz, és elvett egy tálcát. A pult túloldalán, szinte asemmiből, megjelent egy óriás. Livius nem emlékezett rá, hogy látott volna valaha ekkora embert. Az biztos, hogy két méter fölött volt, és vagy másfél mázsát nyomhatott. Hófehér, makulátlanul tiszta szakácsruha volt rajta, ujjai közt törlőruhát gyömöszkölt. Nocsak, dörrent le a magasbólLiviusra, Az új hadnagyunk! Isten hozta! Mivel szolgálhatok? Úgy tűnik, megelőzött a hírem, gondolta Livius. De hogy a reggeliből választani is lehet, határozottan tetszett neki. Mi van, kérdezte. Az óriás felemelte hatalmas mancsait, és egy táblára mutatott, amely ott függött a falon,Livius orra előtt. Livius áttanulmányozta a táblát. Ez álltrajta, gyöngybetűs, kalligrafikus írással:1. bifsztek firenzei módra 2. májjal töltött báránysült à la chef 3. portugál báránygerinc aludttejes pácban (őrjárat előtt nem ajánlott)

Aztán alatta, szinte megvető, hányaveti kézírással: tojásrántotta, kolbásszal

Livius nem állt távol attól, hogy hangosan elröhögi magát. Még nem találkozott a bakahumor ilyen eredeti megnyilvánulásával. Ez a reggeli menü, kérdezte mosolyogva. Az óriás vállat vont, A tegnapi, mentegetőzött már-márbocsánatkérő hangsúllyal, Meg az éjjeli. De még mindenből van. A menüt délben cseréljük. Liviusnak tetszett a játék, Értem, bólintott, Hát nem is tudom… A májjal töltött báránysült töltelékében ugye kolbászhús is van, nem túl sok fokhagyma, és remélhetőleg nincs túlzsemlyézve és túlsütve… A szakács szeme fölcsillant, majd lelkesen magyarázni kezdte, Dehogyis, dehogyis! Pontosan úgy készült, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Zsenge bárányhúsból, a tölteléknek a máj előre megpirítva, petrezselyemmel, hagymával, főtt tojással, csipetnyi fokhagymával. Megkóstolja? Hát persze, felelte Livius, Csakis májjal töltött bárányhúst ennék ma reggel! Az óriás tapsolt egyet, majd hátrakiáltott a konyhába, Bebo, egy báránysült a hadnagynak! És kapkodd magad, nem akarunk itt állva megöregedni, aztán a pulton keresztül átnyújtotta a kezét, Prudonoff főszakács vagyok, mutatkozott be, Örvendek a szerencsének! Itt, a világvégén ritkán hoz össze a sors kifinomult ízléssel! Lapátnyi kezével megropogtatta a hadnagy ujjait, és mintegy végszóra, a háttérben megjelent a Bebo nevezetű segéd. Kezében jókora lapos tányérral egyensúlyozott, Livius nem kis megrökönyödésére, rajta a hatalmas adag báránysülttel. És valóban úgy, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, sült krumpli körettel, mártással leöntve. Nem jutott szóhoz. Nos, szemre nem rossz, ugye, tudakolta az óriás, Hát még ha megkóstolja… Kávét parancsol? Mármint igazit, feketét, nyelt egyet Livius. Hát persze. Igen… azt kérek. Tejszínt? Az is van?… Na hallja! Teletöltött egy jókora bögrét gőzölgő feketével, majd hozzálöttyintett egy adag tejszínt, Cukrot? Egyet, kettőt, hármat? Kettőt… Már éppen indulni akart a megpakolt tálcával, amikor Prudonoff főszakács megjegyezte, Figyelmébe ajánlom ebédkor a desszertet: mandulás-csokoládés szelet tejszínhabbal. Isteni!Livius megköszönte, és megígérte, hogy nem fogja elfelejteni. Megkérdezte, itt van-e valahol a Sljoka nevezetű géhás, de Prudonoff sajnálkozva széttárta a karját, Ma reggel még nem láttam. Bizonyára fázott előbújni a vackából.

Leült a legközelebbi asztalhoz, és gyanakodva, hitetlenül méregette maga előtt a fejedelmi eledelt. Ez nem igaz, gondolta magában, ilyen csak a mesében van. Óvatosanmegkóstolta, mint aki attól tart, hogy látomással van dolga, és amint a szájához emeli a falatot, az abban a pillanatban íztelen tojásrántottává változik. De ez valóban báránysült volt, igazi, hamisítatlan májastöltelékkel, ízletes és szaftos, olyan, amilyet Fabrió papa szokott készíteni, kivételes,ünnepi alkalmakkor, vagy miután hazatért egy-egy hajóútjáról, és kedve támadt megcsillogtatni a család előtt a szakácstudományát. Félresöpört minden aggályoskodást, ésmohón enni kezdett. Nem emlékezett rá, mikor élvezteutoljára így az evést. Minden egyes falat külön élményvolt. Sőt már az étel látványa is. Ahogy a késsel belevágott a vajpuha pecsenyehúsba, és a vágás nyomán előbukkant a gőzölgő ánizs- és fokhagyma illatú töltelék… és hozzá amesés sült krumpli, amely nem a Negrovban elfogyasztott töméntelen előmelegített, száraz gumidarabákra emlékeztette, hanem valóban friss volt, ropogós, forró. És közben kávét kortyolgatott, finom, tejszínes feketekávét… de majdnem a torkán akadt a falat, amikor valaki megkopogtatta a vállát. Hogy telt az első éjszaka? Mavrov ezredes álltelőtte, nem kifejezetten katonai szerelésben. Zöld tréningruha volt rajta, a nyaka körül fehér sál. Livius föl akartállni a tisztelgéshez, de az ezredes visszanyomta a székbe, Ne fárassza magát. Hogy ízlik a főztünk? Nem találokszavakat. Szinte hihetetlen… Naná, hogy az. Lapátolja be. Fél óra múlva jelenése van az irodámban. Mire Livius kimondta volna az igenist, az ezredes már továbbindult. Aztán néhány lépés után megtorpant, és visszanézett, Lefagynak a mogyorói ebben a nyári hacukában! Keresse meg Sljokát, mondja meg neki, hogy én küldtem, és adjon magának valami tisztességes szerelést! Már nekem is eszembejutott, bizonygatta Livius. Helyes, bólintott az ezredes,majd hátat fordított, és kisétált az étkezdéből. Livius visszatért a tányérjához, kényelmesen falatozott. Siet a halál. Legalább enni hagyják nyugton.

(Kortárs, 2018)