Kemsei István írása Molnár Vilmos Csodák ideje című könyvéről

Ha nem szerepelne a címlapon a könyv címe – Csodák ideje – alatt alcímként az, hogy válogatott novellák és karcolatok, a gyakorlott olvasói szem a sorjázó ciklusokat és írásokat lapozva azonnal észrevenné, hogy egyféle summázatról, lét- és pályaközépi seregszemléről van szó, vagyis a szerző eddig megjelent hat kötetének legjobb írásaiból válogatott. Novellától novelláig, lépésről lépésre haladva fedezteti fel magát e felfelé még igencsak nyitott életmű a zsengéktől az érett írásokig, a világban folytatott esetlennek tűnő tapogatódzástól, a világ felfedezéséig, birtokba vételéig – amit már nem nevez csodának –, a szürrealista rémtörténettől (Bereczki Paula esete a marslakókkal) az írói alkatnak leginkább megfelelő groteszk szemléletig (Történet Bolond Lináról és a Vörös Hadseregről, a töltelékes kontyról meg nagyanyámról).

Molnár Vilmosnak abban igaza van, hogy a létezés már önmagában véve is csodaszámba megy, s a csodák száma az eltelt évekkel ahelyett, hogy csökkenne, a felgyülemlett élettapasztalatokkal, az emlékek, élmények sajátos szintézisbe kerülésével egyre növekszik. Helyük pedig a végső soron meddő, az amúgy kitűnő íráskészséget fitogtató „irodalom” terrénumától szép lassan áttevődik az átélt, s határozott másodlagos jelentésekkel bíró hétköznapi történetek hús-vér területére.

Felette izgalmas végigkövetni egy eddig volt írói pályát. Amit a kezdeteknél – a „Csodára várva” – kifogásolhatónak tekinthetünk, az a merészen működő fantázia terméke, ám némi fölös sallanggal nehezítve (néhány mondat túlírtsága, hozzájuk toldott magyarázatok), az idő és az írói tapasztalás előre haladtával elkopik, a szöveg egyre gazdaságosabbá válik, ugyanakkor nyelvi gazdagsággal is egyre inkább telítődik, azaz a Heideggeri megállapítással élve: „a szöveg valahogy ittlétünk mélyén épül fel, mintegy »feltárul«, »felfénylik« (megvilágosul – világgal és világossággal kezd bírni)”.

Úgy tűnik, hogy Molnár Vilmos a lassan érő írók fajtájába tartozik, már indulása is némiképp eltér, mondjuk a Bodor Ádám, Csiki László, Szilágyi István stb. fémjelezte, sajátosan erdélyi élményindíttatású vonulattól, olyan, mintha idegen területről, a múlt század hatvanas éveinek posztavantgard meddő stíluskísérleteiből, közelebbről talán a nouveau roman-tól tanulva közelítené meg a vágyott és kifejezhető világot. Egy-két elbeszélése is az ő és korosztálya szemszögéből nézve is evvel a hamvába holt és bámulatos gyorsasággal „elavult”, egyetlen mondatból álló szöveg technikájával él: Ünnep előtt, Levél Szingapúrból, A tökéletesség megkísértése II., A zsálya dicsérete – ritmikájában át-áttévedve a karcolatoknak nevezett rövid szövegekkel a költészet, a verspróza birodalmába (A zsálya dicsérete). Ékes bizonyítékául annak, mennyire fontos neki a mesterség makulátlan művelése, a prózaszöveg megformálásának mikéntje. Kísérletező kedve minden lehetséges utat – zsákutcát is – kipróbál, vállalva az esetleges kudarc (Immaculata nővér) esélyét is.

Ezek az erdélyi próza fő vonulatától meglehetősen távol álló kísérletek azt is nyilvánvalóvá teszik, hogy Molnár Vilmos eleve mást és másképpen akart csinálni, mint elődei vagy nemzedéktársai. Más szemszögből szeretett volna közelíteni a valósághoz, de hamar rá kellett jönnie, hogy a csodák ezen útja járhatatlan, mert a túl általános tematikájának birodalmába vezet (A sivatag). Csodák tehát nincsenek, vagy pedig idejében hamvukba holtak.

A négy ciklusra tagolt novelláskönyv két utolsó ciklusa – nagyjából a fele – már alapjaiban is „felfénylik”, amikor az író kénytelen lesz komolyan szembenézni az erdélyi lét groteszk és abszurd valóságával. A léthelyzetek levetkőzik absztrakt, megkonstruált formaruhájukat, a történet leérkezik a földre, egyedivé válik, azaz „megvilágosul” (A Kolcza-féle kert két szerelmesének megrázó története, valamint Porozsán Mari furcsa esete, különös tekintettel a baljóslatú előjelekre), nemcsak pontos lesz, hanem esztétikailag „szép” is. A záró ciklusban (Nagyanyámék mágiája) pedig megleli helyét a már begyakorlott groteszk és abszurd (Történet Sztálinról és Pakuts bácsiról, a rühös lovakról meg nagyapámról), még sokat ígérőn, a magyar prózaművészet hasznára és javára.

(Előretolt Helyőrség Íróakadémia, 2017)