Részlet Vári Fábián László regényéből

Elértük azt is, hogy az átszervezett termelési rend a gyárban apámat és anyámat újra egy műszakba sorolta. Nekik talán jól is jön, hogy a munka végeztével együtt tölthetik a nap megmaradt részét, de nekem nem annyira kedvez, mert hajnali négy után nem sokkal már ébresztenek, és apám öléből ismét a Nagymama ágyába kerülök. Napközben egyre szívesebben maradok a házban, hallgatom a felnőttek szavát, meg aztán eléggé hidegre fordult odakinn. Pár napja bejött a postás, és megkérdezte, hogy a Kárpáti Igaz Szó mellé nem akarunk-e magyar újságokat íratni? – Mer’ már lehet – mondja – újévtől mindenfélét. Nagymama szeme felcsillan, leülteti Ignatisin Jóskát, és lelkesen mesélni kezdi, hogy a háború előtt járt nekik a Koszorú, és abban annyi szépet lehetett olvasni, de azt azóta már megszüntették. Hát, ha lenne legalább valami hasonló, akkor ő bizony nem bánná. Jóska bácsi a Koszorúról ugyan nem hallott, de felsorol néhány új címet. Leginkább a Nők Lapját és az Ország-Világot ajánlja, mert ezeket már ismeri. Nagymama hajlik rá, megállapodnak a két hetilapban, amelyek ettől kezdve pontosan meg is érkeznek. A kuncsaftok, ha várniuk kell a próbára vagy egymásra, ezen túl a lapokat böngészik, s amikor arcukat figyelve azt tapasztalom, hogy az olvasás által sok érdekes tudnivalóhoz lehet jutni, ellenállhatatlan vágyat érzek a betűk megismerésére.

Kezembe veszem az Igaz Szót, mert abban jó nagy betűk is vannak, s kérdezgetem egyiket a másik után. De kimondottan csak a nagy betűk érdekelnek, a többire rá sem hederítek. Amikor már jó néhányat felismerek, ceruzát veszek a kezembe, s azokat másolgatom csak úgy, az újság fehéren hagyott felületeire, és kiejtésüket ismételgetem. S eljön a nap, amikor kinyitom a Bibliát, nézem egy darabig, majd odalopakszom a varrógéphez, és hangosan a Nagymama fülébe szótagolom, hogy Mó-zes. Nagymama rám pillant, majd a nyitott Bibliába, s meglepetten kiált fel: – Csakugyan! Hát te már olvasol? Akkor mehetsz jövőre iskolába.

Megtettem hát az első lépést a betűk világa felé, s amint a szüleim hazaértek a műszakból, Nagymama részletesen beszámolt nekik az olvasásban való előrehaladásomról. Anyámat nem hatja meg különösebben. Azt mondja, észrevette már korábban is, hogy barátkozom a betűkkel, de ő nem szeretné siettetni, mert az iskolában aztán csak rosszalkodni fogok. E pillanatban inkább szemem csillogása és homlokom melege aggasztja. – Nem vagy te lázas? – kérdi szinte biztosra véve, és már sejti, hol keresse hőemelkedésem okát. Belenéz a számba, s én bevallom, hogy szúr valami a torkom környékén és nehezemre esik, ha bármit nyelni kell.

Hazavisz, helyet készít a konyhai vaságyon, megméri a lázamat, de ekkor már rendesen ráz a hideg. – Harmincnyolc és öt – állapítja meg, de még nem hozza a lázcsillapítót. Először tüzet rak, hogy melegedjen fel a ház, teát főz, s csak aztán keresi elő a Norszulfazolt, amelyet képtelen vagyok lenyelni. Jól tudja ezt ő is, ezért hol édes teában áztatja el, hol egy kiskanál dzsembe rejtve próbálja meg bevétetni velem, de a kísérletek többnyire hiábavalóak, mert elég csak megéreznem a nagyméretű tablettát, menten kifordul a számból. Végül injekcióval ijesztget, s akkor, ha öklendezve, fuldokolva is, de lenyelem. Hamar elalszom, de egy óra elteltével már csurom vizesen ébredek. Anyám ismét hozza a hőmérőt, s pár perccel később megkönnyebbülve állapítja meg, hogy mégiscsak ér valamit az a gyógyszer, mert a lázam máris csökkent.

Lefekvéshez készülődik ő is, de nem megy át apámhoz, hanem mellém dől le, hogy segítségemre lehessen, ha szükségem van valamire. Előveszi a két mesekönyvet, s mert szépen bevettem a gyógyszert, mondja, felolvas nekem egy mesét. De melyikből legyen? Az orosz vagy a magyar népmesékből? Az utóbbira bólintok, s bár majdnem kívülről ismerem már mindegyiket, úgy gondolom mégis, hogy a Vaskalapos Jánost szívesen meghallgatnám újra. Elhelyezkedik az ágy külső szélén, olvasni kezd, s szabadon maradt kezével finoman vakargatja a fejemet. Értem én a szándékát, azt akarja, hogy mielőbb elaludjak. Miután délután aludtam már egyet, most teljesen éber vagyok, és figyelemmel követem a mese minden mozzanatát. Azt kedvelem leginkább, amikor János szolga fején a haranggal kiemelkedik az ódon kőkútból, s elindul az igazságszolgáltatás útján. De pont ennél a résznél anyu abbahagyja egy percre az olvasást, és szerepcserét ajánl. Azt mondja, máris folytatja az olvasást, de most már én babirkáljak az ő fejében. S hogy még inkább érdekeltté tegyen a primitív örömszerzésben, minden megtalált korpacsomó szétvakarásáért egy rubelt ígér. A szívem is megdobban erre a hihetetlen ajánlatra, hiszen ha csak egyetlen rubelt kapok, Anti bácsi már azért is ad cukorkát. Kezem azonnal mozdul, máris kapirgálok a fejében, de ő megállít, és lassúbb, finomabb mozdulatokra tanít. Csak az ujjbegyemmel, mondja, a körmeimet akkor használjam, ha rátaláltam egy korpacsomóra. Nem mondhatnám, hogy örömmel turkáltam anyám zsíros haját. Aztán a korpacsomók, amelyekből egy jó óra alatt tíznél többet találtam, mind a körmeim alatt kötöttek ki, de ki törődik azzal, amikor azt ígérte, hogy reggel megkapom járandóságomat. Örömömben nem is számoltam tovább, csak babirkáltam rendületlenül, ráadásnak is, és kevéssel később, amikor legyűrt az álom, fejéről kezem a falvédőre vándorolt át, és gépiesen ott dolgozott tovább.

Hajnali négy körül ébredek. Apám a szoba félig nyitott ajtaján beáramló fényben a tűzhely előtt guggol. A gerjesztő hamar lángra lobban, pár perc múlva a teavíz már sistereg. Jön anyám is, mert reggeli nélkül nem indulhatnak el. Az apám reggeli jussa egy öt tojásból sütött rántotta, magának pedig bundáskenyeret készít anyám. Mielőtt bezárnák maguk mögött az ajtót, egy tányérkán számomra is elkészít két szeletet, meg egy findzsa teát. Megtapogatja homlokom, s hogy rendben talál, azt mondja, feküdjek csak nyugodtan, Manci néni majd átjön hozzám, hogy megnézzen és ellásson, ha kell. Nem kell ide senki, nem vagyok én már kisgyerek, gondolom magamban, de anyunak nem szólok semmit.

Amikor világosodni kezd, bekapcsolom a rádiót. A hírekben valami Nyikitát emlegetnek, s erre azonnal fülelek, mert az orosz népmesékben egy hős vitéznek ugyanez a neve. Könnyen lehetséges, hogy róla van szó. De ahogy tovább hallgatom, már nem tartom valószínűnek, mert amiről a bemondó beszél, azt nem is értem, s ha egyszer semmi köze nincs a meséhez, kár rajta törni a fejemet. De ezért még nem kapcsolom ki, hadd szóljon. Engem a zene sem zavar, mint például Nagyapát. Ő máris megy és elzárja, ha operaközvetítést jelentenek be. Nem kell a kopera! – lázad látszólag a komolyzene ellen, holott valójában a kooperatívákkal, a szovjet típusú kereskedelmi szövetkezetekkel tart kibékíthetetlen haragot. Ha azonban a Kállai kettőst húzzák, ültében is függőleges mozgásba jön a térde, s együtt dúdolja, de csak halkan, alig érthetően az énekessel, hogy „nem vagyok én senkinek se adósa”, meg hogy „eb fél, kutya fél.” Most valahogy erre sem lennék kíváncsi, de valami szép, kedvemre való rádiójátékot szívesen meghallgatnék. Ilyesmire azonban többnyire délután szokott csak sor kerülni.

(Magyar Napló, 2018)