Szemelvények Vasadi Péter Összes verse, I. (1961–1987) című kötetéből

Freskó

Vadságom és szomorúságom

összeérinti ujjahegyét.

Oda kell, abba a pontba

bezuhannia Istennek, hogy

a végső szárazságra

ráterüljön, mint az özönvíz.

A víz van, nem a szárazság.

És vad vagyok, mert

szomjazom. S elszomorít

méltatlan szomjúságom.

Az idő szavaimra

Nem az utat keresem,

hanem a lábnyomait.

Úttalan utakon vonul

át a virágzás. Láttam

a villámot, melybe mint

a farönkbe, balta csapott:

ő állt a résnyi sötétben.

Vannak utak, határtalan

futásra valók, de ezek

csak a Föld varratai.

Én azonban bírni, nem

előrejutni szeretnék.

Előre – hova? Futva

saját sarkamba botolnék.

Bírni magam annyi, mint

bírni a nem-magamat.

Így lesz a semmi enyém,

átalakítva beszéddé. Föl-

zárkózik az idő szavaimra,

mikor megtelnek az

árkok rézlevelekkel.

Áhítozás tűzre

Égni akar a halál is.

Tűzre vár az erdőtűz,

minden betegágy, a kihűlő

Nap, a gyilkos eszközei.

Égni akar az agy, mely

tudja magáról: gondol

ugyan, de nem fontosakat.

Tűzre áhítozik a hagyma-

szagú kapuszöglet, szavaink

iszapos árka és a nyereg

föltörte lóderekak. Egyszer

majd befordul a sarkon

a múlt, húzza loncos

gyökerét, mögötte a tenger

menekül, meg az alkony

lila rongyokkal hevenyészve

takartan: Jön a tűz, lihegik,

és ujjnyi vörösség csíkja

húzódik az autóüvegen.

Alulról melegszik a föld.

Fölfelé fonnyad a virág,

s ferde szálú futóeső csapdos

a falra. S lángol már az

eső is. Az ablakkeretek, a

jászol s ámulatunk. Az odvak,

a szikkadt szívek s minden

apadás. Tüzet fog a tűz.

Ég, aki élni akar.

S amíg ég, el nem enyészik.

Innen, fölülről

futnak felém a szolgák

suhogó nádak jobbra-balra

kihajlanak, összeverődnek

emelnek egyre magasabbra

innen, fölülről letekintve

víz alatti arcomat látom;

halad a parti homokban, s

bemélyül, ragyog egy lábnyom

megszólalnak az űr fuvolái

lábamra sárga sarut húznak

árvaságomon mint kalóz zászló

gyolcsinge lobog egy úrnak

Pillantás

A legsötétebb függönyömet

átszúrja egy aranytű

tekintet. Mikor visszafelé

bukom le magamban, nyúlik

utánam, mint az arany nyál.

Azután kikerekedik,

leeresztett szemhéjak alól

csap ki a lángja;

így fele forró.

Gyógyíthatna, de csak átjár.

Majd lehűl, és elapad.

Nyúzza a bensőmet ez a

térvesztés, pedig simogat.

Mintha kiabálnék,

pedig csak suttogok.

(Magyar Napló Kiadó, 2021)