Lackfi János Babérkoszorú-díjas író, költő, műfordító, katona, vadakat terelő juhász mesélt az aszfalton szülésről, bombanőkről, GDP-ről, pusztuló nevetésről és a #jóéjtpusziról. – Diósi Mária interjúja.

Diósi Mária: Számtalan elismerésben részesült az évek során. Idén, március 15-én Magyarország Babérkoszorúja díjjal tüntették ki. Milyen érzés Önnek ez a magas szintű szakmai elismerés?

Lackfi János: Természetesen jólesik. Kicsit végig is néz munkáin ilyenkor az ember. Betakarítós időszak ez, hatvanegy kötet van mögöttem, beérett rengeteg termés. Ha csak a közelmúltat veszem: rövid szövegeket írtam és olvastam fel egy online Haydn-koncerten a Budafoki Dohnányi Zenekarnak Krisztus hét utolsó szaváról. A Magyar Ökumenikus Szeretetszolgálatnak verseltem meg lehetőleg életszagúan, miért és hogyan érdemes támogatni Irakban az újjáépítést. Nemrég forgattunk le egy videót a Magyar Posta megbízásából, hogy népszerűsítsük a kézzel írott leveleket – még el is maszkíroztak, hol Csokonai, hol Kosztolányi, hol Petőfi bőrébe bújhattam, műbajusszal, lajbisan, csokornyakkendőben. A közelmúltban, a Magyar Széppróza Napján vigéckedtünk, nagyon izgalmas versengés keretében másfél óránk volt, hogy megírjunk egy novellát. Közben Térey-ösztöndíjjal írom egy regényemet, pár év, míg elkészül. Hamarosan kijön Életem temploma című zsoltáros verseskötetem, a Mátyás-templom kiadásában, angol és magyar nyelven is, az épület pazar motívumkincséből rajzolt színezővel. Karácsonyra pedig összerendezem már elkészült, de nyers állapotban lévő, Vízen járni tilos! című életregényemet, amely családunk sztorija, szó esik benne aszfalton szülésről, égből pottyant milliókról, földi boszorkányokról, nehezen szelídíthető bombanőkről, elpezsgőzött ösztöndíjról, felgyújtott lakásról, otthonkát viselő atomreaktorról, karácsonyi görényillatról vagy tetőről potyogó gyerekeket mentő angyalkommandóról. Szóval nem unatkozom, zakatol az expressz.

DM: Édesanyja Mezey Katalin, Kossuth-díjas író, költő, édesapja a kortárs irodalom szintén megkerülhetetlen alakja volt, Oláh János Babérkoszorús író, költő. Feltételezem, hogy ez a háttér már születése óta meghatározó volt az Ön számára. Szülein kívül voltak-e mentorai, példaképei, akikből táplálkozhatott, hogy elérje mindazt, amiért ma oly sokan tisztelik?

LJ: Nagyon hálás vagyok a szakmának, mely gyorsan befogadott. Még pici gyerekként elvittek szüleim Weöres Sándorhoz. Akkor persze nem fogtam fel, kivel van dolgom, huszárokat készítettünk neki faágakból, bogyókból, gondolva, erre nagy szüksége lehet. Ellenben máig sokat jelent, hogy emlékezetemben őrzöm mozdulatait, hangját, alakját. Ő mindent IS megírt a magyar költészetből, amit a 20. században lehetett, archaikusat, kifinomultat, keletiest, dadaistát, monumentálist, rokokót, pajzánt, áhítatost. Felmérhetetlen, kimeríthetetlen, örök forrás. Faludy Györgyöt utcán át kerestem meg, félve kezébe nyomtam friss első kötetemet, melyre egyoldalas, legépelt levéllel válaszolt, ezután rengetegszer látogattam meg, beszélgettünk irodalomról, művészetről, életről, olyan közvetlen és baráti volt, mindig elfeledkeztem a bennünket elválasztó potom hatvan évről. Egyáltalán, Rába György, Gergely Ágnes, Határ Győző, Lengyel Balázs, Takáts Gyula és még sokan ebből a gazdag nemzedékből döbbenetesen figyeltek a fiatalabbakra, felhívtak, ha tetszett egy publikáció, tiszteletpéldányokra képeslapos vagy levélbe zárt, apróbetűs miniesszékkel reagáltak. Magam is igyekszem figyelni az ilyesmire, rögtön jelezni, ha valami kedvemre való. Nem lenne jó, ha a szolidaritás hálója megszakadna… Hatalmas élmény volt az egyetemen Lator László enciklopédikus szemináriuma, álmomban nem gondoltam, hogy több mint tíz évig résztvevője, majd műsorvezetője lehetek a nevével fémjelzett Lyukasórának. Hadd emlegessem még Ferenczi Lászlót, aki a világirodalmat nyitotta meg hallatlan dinamizmussal előttünk. És persze Kenyeres Zoltánt, aki az egyetemen lerakott sok-sok olyan intellektuális alapkövet, melyek ma is fontos tartóelemei belső irodalmi épületemnek… Kányádi Sándor és Csukás István barátságára is büszke vagyok, rengeteget tanultam tőlük.

DM: Milyen hatással van írói/költői munkásságára, a hétköznapok történéseire az Istennel való kapcsolata, és mindez hogyan jelenik meg az idei évben debütált #jóéjtpuszi kötetében?

LJ: Pál apostol azt írja, Isten húsba írott levelei vagyunk az embereknek. Jeremiás prófétának pedig úgy mondja az Úr: „szájammá tettelek”. Vagyis az egész világ Istenben él, van és mozog, s amikor egy történetet elmesélek, azt is Istenből kibeszélve mondom. Függetlenül attól, hogy emlegetem-e éppen a nevét. Ha komolyan veszem, márpedig nekem fontos, hogy minden általa lett, ami lett, és nélküle semmi sem lett, akkor őróla szól a havasi cincér, a cunami, a GDP, a gyerekkatonák, a pusztuló őserdők, a koronavírus, a házi szörp, a dinoszaurusz és az építődaru. Ő sír a sírásunkban, ő nevet a nevetésünkben. Felnőtt életemet hitben töltöttem, de pár éve hozzám vágott a Jóisten egy komoly kézigránátot, és gyakorlatilag az összes sejtemet felgyújtotta. Mint egy lángoló szerelem, mely napi szinten emészt és éltet. Éppen ezért rengeteg élmény gyülemlett fel, ezeket két és fél éve osztom meg minden áldott este Facebook-oldalam kilencvenezer olvasójával #joejtpuszi gyűjtőnéven. A Biblia amúgy is döbbenetesen gazdag sztoritár és inspirációs forrás, nem lehet vele betelni, nem lefordítani minden nemzedék nyelvére. A friss #jóéjtpuszi-könyvet nagy örömömre az olvasók követelték ki. Még soha nem övezte ekkora várakozás egyetlen munkám megjelenését sem. Benne friss tekintettel igyekszem firtatni az ősi kérdéseket. Van-e állatkamintás sebtapasza Istennek? Kicseréli-e a bojlert, ha szépen kérem? Létezik-e szent fogyókúra? Van-e a kínai csirkegyárban ledarált állatnak lelke? Terminátor az Úr vagy denszelő hippi-szupersztár? Mindezek mögött a legfontosabb kérdés persze az, hogy készek vagyunk-e fogadni az Atya felajánlott ölelését…

DM: A közösségi médiában több fórumon is jelen van, többek közt írói szemináriumokat is tart az érdeklődők széles körének. Ha egyszer vége lesz a pandémiás időszaknak, mit tervez, hogyan tartja a kapcsolatot követőivel, olvasóival, elképzelhető-e, hogy fellépésein túl, az online kurzusok mellett visszatér az élő kreatív írás tanfolyamok tartásához?

LJ: A járvány előtti utolsó évben 150 felolvasásom volt országszerte, tavaly csak harmincvalahány. Igaz, utóbbihoz hozzájött 165 karanténszínház-élőadás a Facebookon, melyeket sok-tízezer ember nézett, követett világszerte, Delhitől Csömörig, Székelydájától Ljubjanáig, New Jerseytől Firenzéig, Salzburgtól Bécsig. Sokan azt jelezték, ezek tartották bennük az életet, ami felfoghatatlan bizalom, még ha tudja is az ember, hogy az irodalom elvben életet ad. A Marczibányi téren, Budapesten 2013 óta zajló Kreatív Írás kurzusomat az első karanténkorszakban sikerült hipp-hopp, átmenteni az internetre, jelenleg is zajlik a félév. 220 résztvevőnek tanítom a prózaírás fortélyait, a remek Ijjas Tamás és Véssey Miklós kollégák segítenek bírálni a beérkező szövegeket. Jelenleg erősen hajlok rá, hogy megmaradjak ennél a formánál, hiszen így az egész Kárpát-medencéből, az ország bármely zugából, plusz Angliából, Ausztriából, Németországból, sőt, Észtországból is van, aki bekapcsolódik.

DM: Milyen tervei vannak, hogyan képzeli el az életét úgy 20 év múlva?

LJ: Nehéz ezt így megmondani, a vírus úgy felforgatta az életünket, remélem, kicsit észhez térünk, visszafogjuk az utazgatást, a nemzetközi kereskedelem felesleges részét, a habzsolást. Bár már mindenki nagyon esküdözik, hogy teljes elánnal újrakezdené… Mindenesetre húsz év múlva, ha megérem, hatodik gyermekem is felnőtt lesz, négy unokám mellé alighanem érkezik még pár kis aranyos. Ha valamelyikük korán kezdi az elköteleződést, még dédunokám is lehet hetvenévesen. Remélem, sok mindent meg tudok még írni, elsősorban regényeket. Ugyanitt szeretnék élni Zsámbékon, a hegy tövében, metszeni a szőlőmet, hálát adni az ajándékokért, egyre mélyebbre merészkedve Isten és az emberek lelkének dzsungelébe.