Direkt nem olvasok utána az etimológiának, hogy akiben kíváncsiság ébred, utánanézzen, hisz a szerzőnél okosabbnak lenni mindig menő. Csak egyszerű paraszti ésszel: a vályog azt jelenti, hogy ki van vályva. Csak azt már úgy írjuk, hogy vájva. Sőt: vájat, vájár, de még a nagy tekintélyű fővájár sem érdemelte ki a dicsőséges elipsziliont. Kizárólag a vályog, mint a vájás méltó végeredménye. Persze akit vájárnak hívunk, az sokkal komolyabb dolgokat váj a vályognál. Vasércet, márványt, aranyat meg csöncsöngyűrűt. Vályogvájáshoz nem is kell vájárnak lenni.

Erősen hiányzik nyelvünkből a vályakozás szó, pedig gyönyörű, és azt jelenti, hogy valaki szeretne vályogot kitermelni, általában házépítési szándékkal. Vagy pedig azt, hogy azon gondolkodik, mennyi vizet és szalmát kell hozzáadni az ideális állag eléréséhez. Vagy azon, hogy mennyire húzza rá a cuccot az ablakkeretre. Vagy hogy a könnyűvályogból mennyire kell kifacsarni a rittyót. Netán hogy elég getva legyen keverve ahhoz, hogy másnap mind a négyszáz kilót vidáman felcsörlőzzük az emeletre. Elipszilonja meg azért lehet a vályakozásnak, mert nem a vájásból, hanem a konkrét vályogból van képezve, és nemcsak képződik e szép szó, hanem gondolatiságát kizárólag a vályog köré fonja, hisz az anyaggal való munka testileg is beszűkíti a tudatot. Aki vályogozik, netán vályol, avagy vály, annak vályogi testtudata nől. Ahogy a fák is csinálják: földből égig. Gyökerek a sárban, ágak a légben. A vályó embernek persze áttételesebben alakul a lelki élete a fákénál, hisz az ember munka közben valamivel gyorsabban mozog, mint a fa. Persze ha faként mozognánk, bizonyosan megnemesülnénk lelkileg, csak akkor mindenkinek egyszerre kéne megfásulnia – a művezetőt és az építtetőt is beleértve, hisz ha az egyik ember emberül dolgozik, a másik meg fául, akkor nehéz a munkafolyamatot összehangolni.

Dolgozunk. Lelkünk épp úgy bevályogozódik mint a bőrünk, pórusokon és idegpályákon egyként szivárog át a puha sár. Valami időtlen, földalatti tóban tocsogunk az ősvilág elemi anyagában. Őssárba, ősföldbe burkolózunk. Furcsa, ismeretlen lényekként botladozunk a gerendák között, arcunkon az apró sárfoltok lassan agyagmaszkká ébrednek, ruhánkból előburjánzik a szalmatörek palást, lépteink nyomán vályoghegyek sarjadnak, és örökre megváltoztatják a Kárpát-medence domborzatát. A Kárpátok hegyvonulatára is rápotyog csizmánkról a vályog, és ettől úgy megmagasodnak a dicső bércek, hogy még repülővel is bajosan lehet átmenni fölöttük, következésképp megszűnik végre ránk nézve a kelet-közép-európai tranzitország rút geopolitikai elrendeltetése. Magyarország olyan lesz, mint a Bhutáni Királyság, ahova senki nem megy, csak néhány fanatikus Bhután-rajongó. Egyébként Bhután az úgynevezett bruttó nemzeti boldogság hazája (ezt nem én találtam ki, tudtommal hivatalos tény). És ez azért lesz jó nekünk, mert akkor végre lehet nyugodtan vályogházat építeni. Így is lehet persze, de mindig van hová fejlődni (ezt már viszont én találtam ki, a részleteket bármikor megosztom egy jó hangulatú konferencia, de még inkább bográcsozás keretein belül a hamarosan megalapítandó Geopolitikai Minisztériummal).

A vályog nem válogat: közvetlen, önfeledt pajkossággal ölel körül műanyag fűtőcsövet, acél keverőszárat, elektromos kábelt. Anyaföldünk örökifjú erotikummal tenyerünkbe simul, hogy ismét egymás tetejére rétegződjön a falfelületen: újra összetartozik, mi szétválasztatott. Kitermelni, szétdarabolni, megint összekeverni, és a legvégén úgy összetapasztani, hogy olyan legyen, mint a kitermelés előtt. Hogy épp úgy tartson a fal, mint maga az anyaföld: ölelő, megtartó, gyöngéd erővel. Persze az anyaföldnek is vannak hangulatai és állapotai. Nyilván a falnak is lesznek. Hiszen már készítés közben is vannak. Élőlény születésénél bábáskodunk. Itt kicsit reped, ott több víz kellett volna, a sarokban még hasasodik az anyag, rá kéne menni a simítóval… Egy kedves, anyáskodó földgólemet hozunk létre, amiben elfér egy normális emberi lényekből álló család. Az ember születése előtti korok anyagából gyúrunk emberi hajlékot. Múlt és jövő ölelkezését realizáljuk gyötrött testtudattal, mikor a pulóver ujjába csöpög a hideg rittyó és körömágyunkba tép a szalmatörek. A melóskesztyűk a megkönnyebbült megsemmisülés különböző stációit járják sármancsunkon. Ebédszünetben kedvesen beszélgetünk, mint a legelésző állatok: szalmaszálakat rágcsálunk szendvicsünkben, kávét melegítünk nagyfülű bögrében, csizmánk sarkáról kíváncsi sárdarabok ugrálnak tányérunkra. Zsebünkben sáros kés. Orrukban és fülünkben agyagkolonc. Fogunk között homok. Szemünkön vályog. A világ puhább lesz tőle. Ha pedig megkeményedik, akkor nyilván keményebb, ám ha vizet spriccelünk rá, megint fölpuhul. No ez az, amit például a cementtel nem lehet megcsinálni. Azt egyszer kikeverem, fölhordom, és kész, az már olyan lesz, ahogy egyszer megcsináltam – vagy éppen rosszabb, mert szétreped az egész. Az a kis életmaradék, ami a cementben van, csak a lassú elmúláshoz elég. A vályog keményedik, puhul, megint keményedik, itt jobban megtapad, amott elválik, aztán visszatapad. Pulzáló körforgásban tartjuk tapicskolásunkkal ezt az óriási lényt, nedves, barna gyomrában matatunk. Hideg szelet fúvunk bele, kiszárítjuk, aztán újra benedvesítjük. Egyszerre vagyunk teremtői és legapróbb sejtjei egy óriási élőlénynek. A vályog nem hal meg addig, amíg nedves tenyerek paskolgatják. Ha a hetedízigleni leszármazottaknak is lesz majd kedvük meg nedves tenyerük hozzá, akkor az ő életük alatt se fog az a vályog meghalni.

A teremtés kezdeteinek világalkotó, isteni gyüszmékeléséből való idegcsírák ébrednek tenyerünkben. Ebben a világban rend van. Rend van, mert újra és újra megismerjük munkálkodásunk szent anyagát, újra és újra nekiállunk, tapasztjuk, paskoljuk, simítjuk egymásra a rétegeket. Még vastagabbra, még szélesebbre, még magasabbra, már az emeleten járunk, majd a századik emeleten, majd fönn az egek országában, ott elindulunk kétfele a szférákban, és amikor középen összeérünk, egy vályogkupola lesz a világ fölött. És minden ember odafér majd a falához, és tapaszthatja, paskolhatja, simizheti az anyaföldből lett rittyót, getvát, guzmányt, gúzt és szötymőt. És akkor örökre béke lesz a világban. Persze ahhoz valakinek föl is kell majd csörlőzni az állványzatra a cuccot. De világbéke idején úgyis mindenki rá fog érni.

Juhász Kristóf