Amikor süt a nap és esni kezd az eső, az embereknek – még ha a legtöbbször és a legtöbben talán észre sem veszik − furcsa érzésük támad. Régen ilyenkor azt mondták, veri az ördög a feleségét. Manapság leginkább semmit nem mondanak, hacsak nem valami bölcsességet a változó időjárásról. És sokszor, sokan keresni kezdik a szivárványt. A vasútállomáson is azt kutatta a többség, a nyakát nyújtogatva, a szivárványt, amikor nagy, kövér csöppekben hullani kezdett az eső a verőfényes késődélutáni napsütésben. Csak a fiú és a lány nem reagált sehogyan az eleredő esőre, ők csak álltak összeölelkezve a horvát tengerpartra induló vonat mellett, a peronon. Tizenhat-tizenhét évesek lehettek, ha sokat nem mondok. A jobbjukon, úgy három méterre a fiú szülei beszélgettek egy idősebb férfival, a másik oldalukon, karnyújtásnyira tőlük a lány anyja állt esetlenül, tehetetlenül. A lány sírt. A fiú akkor még nem. Csak öt-hat perc múlva, amikor a szülei közt az ablakon kihajolva integetett a peronon zokogó lánynak. Akkor már ő sem bírta. A magas, sudár fiatalember szeméből csorogtak a könnyek. A mozdony egyre gyorsult, a szerelvény húzott ki az állomásról. Nem volt nehéz rekonstruálni az eseményeket: adott egy fiú és egy lány, akik együtt járnak; a fiú a szüleivel horvátországi nyaralásra indul, a lány otthon marad. Mind a ketten nehezen viselik az elválást, még ha csak ideiglenesnek ígérkezik is. Egyszerű történet. A feleségét a fiút Horvátországba ragadó vonat indulása előtt elverő ördög nyilván ezúttal a részletekben rejlik. Amiket nem ismerhetünk. Külső szemlélőként nem tudhatjuk, hogy miközben a szerelmesek elbúcsúztak, miért álltak olyan messze a fiú szüleitől? A fiú szülei és a lány édesanyja miért nem szóltak egy szót sem egymáshoz? Mert nem szóltak, ebben egészen biztos vagyok. Sőt, úgy tűnt, a lányon is keresztülnéznek. Pedig abban a korban, amelyikben ezek a fiatalok járnak, az sem ritka, hogy az a család, amelyik nyaralni megy, magával viszi a gyereke kedvesét. De még ha ezt nem is teszi meg (akár anyagi, akár erkölcsi, akár pedagógiai, akár egyéb okokból), az a legkevesebb, hogy szóba elegyednek a gyerek „párjával” és annak szüleivel, kivált egy ilyen „kiélezett” helyzetben. Itt semmi ilyesmi nem történt. Valamiféle finomított Rómeó és Júlia történet egyik epizódjának lehettem tanúja? Fogalmam sincs. Mindenesetre ahogy a vonat közeledett a tengerparthoz, engem egyre kevésbé hagyott nyugodni a fiú és a lány. Hirtelen felindulásból talán még a fél karomat is odaadtam volna, ha megtudom, mi is zajlott pontosan a vasútállomáson. Nem tudtam meg, azóta se. Splitben még láttam leszállni a fiút a szüleivel, ahol belevesztek a tömegbe meg a fehér kövekről vakítva visszaverődő napfénybe. Azóta néha magyarázatokat konstruálok magamnak. Abszurdokat és kevésbé abszurdokat, reálisakat és romantikusakat. Ez egy bosszantó emberi tulajdonság: magyarázatokat keresni, sokszor bármi áron, sokszor fölöslegesen. És közben azt sem tudom megindokolni, miért nem tudok szabadulni a peronon sírva búcsúzó fiatalok képétől. Végtére is nem történt semmi tragédia. Gondolom én, őszülő szakállal és halántékkal. Ők biztosan nem értenének velem egyet. Mint ahogy nem is vehet rá mérget senki, hogy igaz ez a kategorikus kijelentés, és tényleg semmi tragédia nem történt. Ott, a peronon elindulhatott az eseményeknek egy olyan láncolata, amely bárhová vezethetett. Legvalószínűbben semmi jóvátehetetlenhez nem vezetett. A kérdés, mennyire számíthatunk a valószínűségre. És mennyire számíthatjuk ki. A magam részéről szkeptikus vagyok. És nem tudom feledni azt a sírva ölelkező párt, hiába tudom, hogy a fiú nem háborúba ment, hanem nyaralni, hiába vagyok tisztában azzal, mi a leginkább valószínű magyarázat és kimenetel. Mégsem tudok szabadulni a gondolattól, hogy a szikrázó napsütésben nem véletlenül eredt el az eső, miközben azok a fiatalok kénytelenek voltak elválni egymástól.

Bene Zoltán