Bakonyi István írása Székelyhidi Zsolt Jelenések című kötetéről

Azt hiszem, Székelyhidi Zsolt reneszánsz ember: a művészetet a maga komplexitásában értelmezi és műveli. Hiszen többek között zenél is. Tevékenységének sarkköve a hit, a kereszténység – a legjobb értelememben, nem az intézményesült vallás jegyében. Valahogy úgy, ahogy mindez Pilinszkyre is jellemző. Aki ugye nem katolikus költőnek vallotta magát, hanem költőnek és katolikusnak. Persze, felekezét nem megtagadva, de a szónak az egyetemes jelentése szerint.

Ezek a dolgok jutottak eszembe a Jelenések című verseskötet olvasása közben. Közben azt figyelhetjük meg, hogy miképpen lényegül át a biblikus világ, jelen esetben a Jelenések könyve. Más szóval: János apokalipszise. A maga drámaiságával, összetettségével és letisztultságával. Nagy költői vállalkozás ez. És hogyan lesz ez az ember, a költő, a művész életének, sorsának fontos része, összetevője? Annak tudatában, hogy milyen fontos mindebben a család, annak értékrendje. Ezek alapkérdések ebben az esetben.

Minden vers előtt ott van a hivatkozás, a bibliai rész elérhetősége. Természetes az is, hogy a Székelyhidi-művek szempontjából ezek viszonyítási alapok, ám a költő el is szakad az eredeti szövegektől. Lássunk egy konkrét példát! A kötetkezdő Bevezetés a Jel, 1-3-ra utal. János ama részben többek között a bizonyságtételről szól. A vers eleje: „Nem egyezem / senkivel. / Átlagos vagyok. / A tiéd…” – A megszólított lehet Isten, de lehet a másik ember is. S már itt megfigyelhetjük a köteten végigvonuló sajátos versformát: az egy-két szavas sorok levegős küllemét. Mindez puritanizmusra vagy éppen a „minimál” jellegre is utalhat. A végső tömörítésre.

A fülszöveg első mondat így igazítja el az olvasót: „Székelyhidi Zsolt könyve egyszerre apokalipszistörténet és magán hittétel…” Hajlok arra, hogy a „magán hittétel” a fontosabb itt. Igaz, a Jelenések vezetik a költő tollát. Így születnek meg a költő vallomásai és látomásai. A hitet erősíti velük, s persze a Szentírás segítségével. Benne van ebben a másik emberrel azonosulási szándék, ugyanakkor a szuverenitás fontossága is. És vissza-visszatérő mozzanata (motívuma?) a lenyelés. A befogadás sajátos gesztusa. „…Lenyelem / lelketek / összetett / szépségét, / mert átlagosak vagytok…” (Címzés) S hozhatnánk más példákat is. Végső soron a Teremtő befogadásáról hasonlóképpen szól. Így olvad össze az ember a természettel és Istennel.

Lírájának egyik sűrítménye ez a néhány sor: „…Ha elmentek, / zárd magad / levegőtlen / pincesötétbe. / Dohos kőfalra / körmöld / új verseidet.” (Levél a második anyához) A költősorsot érinti ez a néhány szó, mögöttük egyfajta mégis-morál húzódik meg. Másutt érinti az emberi sors tragikumát és reménységét, a küzdelem elkerülhetetlenségét. Vagy éppen a teljes azonosulást: „…és a menny / dörgései / csontjaim / zörgései voltak…” (A hét harsona) A megvilágosodás líráját írja Székelyhidi Zsolt, a „megnagyobbított” ember vallomásaival. Pátosz nélkül, nemes stílusban és nyelven. Világába beszüremkedik az avantgárd frissítő ereje, de a klasszicitás méltósága is.

Erős a képzelete, a stílus szépsége. Vagy éppen a már jelzett végső tömörség különössége: „És akkor / csönd lett / bennem, / roppant / csönd.” (A hetedik pecsét feltörése) A Bibliában ez a csönd mintegy fél óráig tart. Itt, a versben inkább az időtlen csöndre gondolhat az olvasó. Másutt a tragikus pillanatok, a borzalmak vezetnek a végső igazság felé. Akadnak naturalisztikus mozzanatok is a szövegben, ám a legfontosabb a letisztulás, a tisztán látás élménye. A tisztaság is épp oly szembetűnő motívum, mint a csönd. Feltárul a költő és a költészet meghitt belső világa, az apokaliptikus küzdelmek belsővé válnak. Kiemelten a „bárány szelíd szépsége”, az „emésztő szeretet” megnyilvánulása. Szól az anyag és a lélek együttes szerepéről, a test, a lélek, a szellem hármasságáról.

Megfigyelhetjük a folyamatos áttételeket is az ősi idők és a jelen között, egyben igazolván a Szentírás örökérvényűségét. Ugyanakkor mentes a kötet mindenféle erőltetett aktualizálástól, csak éppen hangsúlyozhatjuk, hogy igenis vannak örök értékek. És van feloldás, van öröm a mennyben, az örökkévalóságban. S közben a lírai én állapota is kirajzolódik: „…Végre / láttam, / hogy / készen / vagyok.” (A bárány menyegzője) A hatalmas küzdelmek lecsöndesülnek, a bibliai és a költői látomások összhangba kerülnek. Az értékek belsővé válnak a jövő reményében. És a két záróakkord: „…Örömüket / visszacsobogta / a langy vízű / csatorna.” (Tiszta vizek), valamint: „…Azt mondom / végre: / a könyv / én vagyok.” (Befejezés)

Így szól a halandó ember, aki ugyanakkor az egyetemesség kikerülhetetlen szereplője és része.

(Parnasszus Kiadó, 2023)