Gáspár Ferenc írása Kelecsényi László A popsipecsételő című könyvéről

Nyelvtudás dolgában csehül állok, mondja Kelecsényi László legújabb, A popsipecsételő című könyvében, mely a szerző huszonhárom filmes és könyves esszéjét, valamint két beszélgetést foglal magában. És lehet, hogy „Kele” (az őt szerető barátok egymás között csak így emlegetik) nyelvtudás dolgában csehül áll, de íráskészség, alázat és soklexikonnyi tudás kérdésében annál kevésbé.

Hihetetlenül izgalmas ez a kis könyvecske, még akkor is, ha nyitott a kérdés, hogy az ifjabb nemzedékeknek mit mond a sok-sok régi filmcím, az évtizedekkel ezelőtt elhunyt színészek neve, múlt század íróinak termése. A szerző is érzi ezt: „tessék megkérdezni nem egy mai tinédzsert, hanem egy Színművészetire felvételizőt, mit tud Bástiról – legföljebb ha Juli jut eszébe, de nem a Lajos” – írja Magyar macsók című esszéjében.

Akik azonban elmúltak hatvanévesek, azok számára rengeteg régi ismerőst villant fel ez az olvasmányos mű. S megfelelve a saját magam által feltett kérdésre: igenis érdekes lehet egy mai fiatalnak ezeket a gyöngyszemeket olvasgatni, még akkor is, ha nem a Színművészetire jár, vagy urambocsá nem ott sztrájkol éppen.

Például azért, mert Kelecsényi majd’ minden írását szinte krímiszerűen kezdi. Nem írja le az író, a színész, rendező nevét, akiről szó lesz, lassan, körmönfontan adagolja az illető ismertető jeleit, s az olvasó, akárcsak Thészeusz királyfi Ariadné fonalát, úgy fejti fel lépésről lépésre a titkot: kiről is van szó tulajdonképpen. Néha ugyan már egy-egy címből megtudhatjuk, kit takar az író fátyla, hiszen ha azt olvassuk, hogy A nemzet kapitánya, vagy Mindnyájan Minarikok vagyunk, nem beszélve a könyv címét adó popsipecsételőről, akkor a gyakorlott olvasó (és tévé- meg mozinéző) rögtön tudja, hogy Zenthe Ferencről, Garas Dezsőről és Jiří Menzelről lesz szó.

De van, amikor a helyzet olyan, akár egy detektívregényben. Nézzük csak, „mit takargatnak előttem?”– kérdezi Columbo vagy Maigret helyett Kelecsényi a Perújrafelvétel című írásban. Akár egy novella is kezdődhetne így: „Meleg van, nagyon meleg. Nyaralás utáni betűínség hajt be a könyvtárba, no meg a tökéletesen működő légkondi.”

Kele remek hangulatfestő, azonnal megteremti azt a belső atmoszférát, amitől egyszerre mi is ott „tántorgunk hűdötten” vele együtt az olvasóteremben. És akkor megpillantja a hasára fordított paperback könyvecskét: „Monográfia egy rég elfelejtett íróról… Sokszor kiadott, sokat emlegetett szerző volt az »átkosban«. Mára jószerivel elfelejtették.”

Na, gondolja az olvasóról olvasó olvasó, akkor ez vagy Berkesi, vagy Szilvási. Az első ávós… tehát valószínűleg a második. De ez még korántsem biztos. Aztán, ahogy Kelecsényi belelapoz a monográfiába, nőni kezd benne a kíváncsiság. Hiszen soha nem olvasott ettől az embertől egy könyvet sem! Hát miért gondolta azt, hogy lektűr? Mert a korabeli opinion leaderek, a nagyhangú véleményvezérek ezt mondták? Nosza, kölcsönözzük ki az egyik legismertebb művét! Nem lehet, mert a belvárosi tékában fellelhető összes meglévő példány az olvasók kezében van. Akkor ez jelenthet valamit – szűri le Kelecsényi. Nem felejtették el, kölcsönzik, és talán olvassák is.

Szalad az antikvárba, keresi az Sz betűnél. Ez már biztosan Szilvási, gondoljuk. „Ezt én megveszem, mondom a hölgynek, s akkor se kelthettem volna nagyobb meglepetést, ha azt mondom, a Forma-1-re kérek tőle belépőjegyet.” Az ismerős könyvárus hölgy még be is csomagolja, meg ne lássák, mit vásárolt a neves ítész az ő boltjában.

Otthon aztán, mikor olvasni kezd, és kibomlik előtte a kora Kádár-kori történet, már elárulja nekünk: persze, hogy Szilvásiról van szó, akinek az Albérlet a Síp utcában című regényéről kiderül, nem csupán izgalmas történetvezetés jellemzi, hanem merész – ne feledjük, 1962-t mutat a naptár! – társadalombírálat is (főszerepben jól szituált, ám alkoholista orvos, akit a Rajk-per idején vegzáltak az államvédelmisek), valamint remekül felvázolt mellékszereplők és a boldog szocialista időket nem igazoló rossz vég, a „hepiend” elmaradása.

Milyen érdekes, fejtegeti Kelecsényi, hogy a tiltott abortuszt végző Sebők Zoltán doktorról olvasva (Sarkadi Imre: Elveszett paradicsom), vagy Jancsó Miklós Oldás és kötésében szereplő Járom Ambrus doktor történetét nézve csettintenek a szakavatott ítészek, Kelemen András belgyógyászén – Szilvási főszereplője már harmincegy éves korára kiábrándult az életből – viszont fintorognak. Ugyan Sartre regénye, Az undor még nincs lefordítva, de ha valakit ’62-ben egzisztencialistának vélnek, az megnézheti magát.

Pedig az átlaghoz képest sokkal magasabb színvonalon élő orvos (Kelemennek Opel Rekordja van!) a kor egyik hőse, hiszen az elvtársaknak szükségük volt jó szakemberekre: tudták, ők is megbetegedhetnek egyszer…

Valami itt nincsen rendben, barátaim! – fejezi be Szilvási Lajosról szóló esszéjét a szerző, és ez a mondat lehetne akár a könyv címe is. Nincs rendben valami, amikor valakik eldöntik, hogy Karády Katalin burzsuj, Jancsó Miklós kommunista, Szilvási meg lektűr. Mégiscsak jobb lenne, ha rábíznák a közönségre.

(Gondolat Kiadói Kör, 2020)