Papp Attila Zsolt 1979-ben született Lugoson, középiskoláit Gyergyószentmiklóson végezte, egyetemi tanulmányait a kolozsvári egyetem bölcsészkarán. Költő, szerkesztő, a kolozsvári Helikon irodalmi folyóirat társművészetek rovatának szerkesztője, 2009-től a Filmtett, az Erdélyi Filmes Portál szerkesztője. Négy verseskötete jelent meg, a legutóbbi 2018-ban Az atlantiszi villamos címmel. Egy különleges és egyedi hang az erdélyi magyar költészetben. Jelenleg Kolozsváron él és alkot. – Bálint Tamás interjúja. 

Bálint Tamás: Mintha felgyorsultál volna, korábban hatévenként jelentkeztél verseskötetekkel, legutóbb már „csak” négy évet kellett várni. Mindig a kimértség, megfontoltság volt jellemző rád, szemben a kapkodással. Sosem írtál túl sokat, de mintha abból is sokat húznál, mi az oka?

Papp Attila Zsolt: Igazad van, nem én vagyok az a szerző, aki elárasztja az irodalmi lapok szerkesztőit kéziratok tömegével. Azt hiszem, alkati és – ha úgy tetszik – koncepcionális oka egyaránt van ennek. Az alkati oka az, hogy egyszerűen ilyen vagyok: lassú, „fontolva haladó” ember – a lassú víz partot mos típus, ahogy a közmondás tartja. Nemcsak az írásban, nagyjából az élet minden területén, amivel időnként az őrületbe tudom kergetni a közvetlen környezetemet. Valóban nem írok túlzottan sokat, bár kérdés, versek tekintetében mi számít soknak vagy kevésnek – bevallom, ez ebben a formában nem is igen foglalkoztat. Nincs publikációs kényszerem. Meglepve figyelem néha egyes pályatársaimat – főként fiatalabbakat, de esetükben ez talán érthető is –, akik az állandó megjelenés nyomásának lázában égnek, és ha egy hónapban nem közölnek sehol semmit, akkor idegesek lesznek, és alkotói válságot vagy mellőzöttséget vizionálnak. (Talán a „fear of missing out”, rövidítve FOMO, azaz „félelem attól, hogy kimaradunk valamiből” szindróma irodalmi változata ez.) Hát ez bennem elég mérsékelten van meg. Ma már képes vagyok hosszú hónapokat ülni egy kéziratban lévő versen, amíg ki merem adni a kezemből: ha mondjuk fél évvel később is azt érzem, hogy közlésre érdemes, akkor mehet. Igyekszem tehát minél finnyásabbnak lenni, nem tudom, ez mennyire sikerül, mert azért az íróember hiú állat. Az a versanyag, amiből végül Az atlantiszi villamos összeállt, meglehetősen „karcsú” keresztmetszete mindannak, amit az általad említett négy év alatt összeírtam – pedig az egésszel sem lehetett volna éppenséggel Szamost rekeszteni. Hogy most miért volt rövidebb a két kötet közti időtartam? Egyrészt mert épp most éreztem, hogy ez az anyag összeállt egy remélhetőleg kerek egésszé (bár hiányérzetem azért így is van, baj lenne, ha nem lenne), és ennek így kell megjelennie, másrészt talán azért is, mert időközben elkezdtek nőni a gyerekeink, vagyis több idő maradt írásra és a szövegek rendszerezésére, mint az előző, Vízimozi című kötetem esetében – meg igen, gondoltam, megtöröm ezt a hatéves ciklikusságot végre. Azért reménykedem kicsit, hogy tudom tartani a tempót; de ha nem, akkor sem fogok elkeseredni.

BT: Mely megállók fele veszi az irányt az atlantiszi villamos, milyen témák foglalkoztatnak mostanában?

PAZs: Eszembe jut, mit mondott Lövétei Lázár László barátom, aki olvasta megjelenés előtt Az atlantiszi villamos anyagát, amikor arról kérdeztem, mit szól a címhez: teljesen rendben van, legalább tudja az olvasó, hova fog utazni veled. Igen, valahogy mindig ugyanoda „utazom”, valahogy mindig Atlantiszba érkezem. Azt hiszem, javíthatatlanul melankolikus alkat vagyok, mindig azok a dolgok érdekeltek, amelyek menthetetlenül elveszésre vannak ítélve, a veszendőség, visszahozhatatlanság érzése, egyéni és közösségi szinten egyaránt – ebből az elveszettségből, rekonstruálhatatlanságból születnek aztán a mitológiák, az én külön bejáratú magánmitológiáim is. Manapság talán még inkább interiorizáltan, személyes húrokat pengetve, mint korábban. A Molyon azt írta egy felhasználó, hogyAz atlantiszi villamos „igazi midlife crisis verseskötet”, amiben így, negyvenen túl biztosan van valami, de attól tartok, a „krízis” még nem teljesedett ki annyira, hogy a „legigazibb” erről szóló kötet ne ezután jöjjön. De úgy gondolom, ez nem feltétlenül úgy működik, hogy az embert „foglalkoztatja egy téma”, és akkor ír róla egy vagy több verset, és azt is tudja jó előre, hogy pontosan mit akar vele mondani – mert abból didakszis lesz. Ez persze nem a teljes fogalmatlanságot jelenti, hanem azt, hogy az alkotási folyamat végeredménye, a vers nem pusztán gondolati konstrukció. A hatások, az inspirációk, a homályos benyomások, érzések és megérzések – az sem árt, ha némi mesterségbeli tudással párosulva – „lepárlódnak”, szöveggé állnak össze. Az a szép, ha a költő nem mindig tudja, pontosan mit akar mondani, mégis mond valami pontosat.

BT: Annak idején milyen hatásra kezdtél verselni? Mi inspirál, mikor találsz vissza a legkönnyebben a papírhoz? Mi a recepted? 

PAZs: Recept ugyan nincs, viszont nemrég olvastam Szálinger Balázsnak egy tárcáját, amelyben valami olyasmit ír, hogy az ihletet nem lehet előidézni, de meg lehet teremteni a megfelelő körülményeket, ha jönne. Hát ez az. Én túlnyomórészt éjszaka írok, amikor már alszik az egész család, csend van és nyugalom. Mondanám, hogy azért, mert napközben nemigen van időm, mert a munka meg a gyerekek… de az igazság az, hogy ez már akkor is így volt, amikor jóval kevesebbet dolgoztam, és még családom sem volt. És hogy milyen hatásra kezdtem verselni? Fogalmam sincs, de az biztos, hogy kora gyerekkoromtól sokat olvastam, verseket is. Tudod, van az a vicc, hogy mindenki rendőrnek születik, csak van, aki továbbtanul. Hát, ezek szerint én nem tanultam tovább.

BT: Sokáig egy online újság főszerkesztője voltál, ahol mindmáig megmaradtál főmunkatársnak, tűpontos publicisztikai írásokkal rendszeresen jelentkezel. Hogyan fér meg a média, a közírás mellett a költészet? Mikor marad idő, kedv, lehetőség alkotni?

PAZs: Valóban, a Főtéren nagyjából rendszeresen jelentkezem, de pont publicisztikát már jó ideje nem írtam; ebben a mai világban, amelyben mintha mindenkinek véleménytolulása lenne, és ehhez felülete is akad, alig látom értelmét a klasszikus értelemben vett vélemény-újságírásnak. Talán Szabó Lőrinc vagy Márai írta, nem vagyok benne biztos, hogy jó, ha az íróember kipróbálja az újságírást, de tudnia kell, mikor kell abbahagyni. És ez tényleg így van, részben én is ezért szálltam ki a napisajtózásból – főmunkatársként nincs napi penzumom, nagyobb lélegzetű, többnyire kulturális jellegű témákon dolgozom –, az állandó hírfogyasztás és ‑feldolgozás, a folyamatos készenlét felzabálja a kreatív energiákat és nem engedi az elidőzést. Fontos az is, hogy az ember képes legyen különbséget tenni a kétfajta „énje” között: olvastam már pár politikai publicisztikát rossz versben megírva ahhoz, hogy ezt ne felejtsem el. Ez nem is megy nehezen, költőként egészen másként működöm, másfajta érzékenység jellemez, más „modulok” kapcsolnak be, mint újságírói, szerkesztői üzemmódban. A különböző ráhangolódás pedig különböző beszédmódokat kíván meg. Magyarán, viszonylag ritkán jut eszembe (de nem zárom ki!) vezércikket írni a szerelemről vagy verset a klímaváltozásról, legalábbis nem direkt, tézisszerű módon (bár ki tudja, a nálam sűrűn előforduló vízi motívumok miatt akár még ezt is kikanyaríthatja egy élelmes kritikus).

BT: Milyen egy éles szemű kritikussal az élet (ti. Papp Attila Zsolt felesége Demeter Zsuzsa kritikus, szerkesztő)? Az elkészült versekre egyből kapsz visszajelzést, a szerkesztésben is van támaszod, működik a családon belüli szinergia?

PAZs: Mi tagadás, a kapcsolatunk, amely egyetemi éveink óta tart, tipikus bölcsészházasság. Ráadásul, ha úgy tetszik, munkakapcsolatban is állunk, hiszen szerkesztőtársak vagyunk a Helikonnál. Mondhatnék olyanokat, hogy „igyekszünk szétválasztani a szakmát és a magánéletünket”, de ez felesleges okoskodás lenne, és nem is teljesen igaz. Annyit mondhatok, hogy a verseimnek, illetve az irodalmi tárgyú írásaimnak szinte minden esetben ő az első olvasója, eléggé kendőzetlenül el is mondja a véleményét, és ha vannak, a kifogásait is, amiket én, konok ember lévén, nem mindig fogadok meg – de azért többnyire igen. 

BT: Milyen terveken dolgozol jelenleg, és mire számíthatunk tőled a közeljövőben? 

PAZs: Tudod, a pályázati kiírásokban szokott lenni az a rubrika, hogy foglald össze, miről szól a „projekt”, amire támogatást kérsz. Én ilyenkor mindig tanácstalanul nézek magam elé, mert legszívesebben annyit írnék oda, hogy „verseket fogok írni”. Hát, valószínűleg verseket fogok írni a közeljövőben is, és az sem kizárt, hogy összerakok egy más műfajú kötetet is, de erről még nem mondanék többet. Meglátjuk négy – esetleg hat? – év múlva…