Mikor Mátyás Német-Újhelyt
Ostromolta…
Hajh! hogy elmult a dicső kor,
Be szép volt a!
Mint sugár a nap után, ha
Beestellett,
Repül hozzá örömmel az
Emlékezet…
Örömmel és mégis a szem
Könnybe lábad:
Ragyog benne gyászló öröm,
Büszke bánat!…
No de cseppet félre, bánat,
A dologra!…
Mikor Mátyás Német-Újhelyt
Ostromolta:
Akkorában kelet ura
Mahmud zultán.
Szólt hűséges emberéhez:
“Eredj szolgám,
Ékes nyelved-, szép elmédnek
Híre nagy van,
Most mutasd meg, mi lakik benn
Bölcs agyadban.
Eredj, hívem, nagy Mátyáshoz
Föl Budára,
Mondd, törökök ura neki
Ezt kivánja:
Hogy közöttünk mindörökre
Legyen béke:
Legyen övé a világnak
Egyik vége,
És a másik majd enyém lesz,
Tudom, egyben,
Csak mi egymást ne rongáljuk
Eztán ketten.”

Nem volt sok a török zultán
Kívánsága.
Tán a jó úr a jövendő
Képit látta?…
S tán másként is állanának
Most a dolgok,
Ha a követ el nem veti
Úgy a súlykot;
Mert a jámbor vala épen
Olyan ember,
Mint ki ugyan sokat tud, de
Keveset mer.
Ujhely alatt Mátyást s hadát
Megtalálja,
Vezérek közt tudományát
Veti-hányja.
Mondja, hogy a földön ember
Nincs teremtve,
Kit szavával, – mire akar –
Rá ne venne.
Magyar Balázs megsugá ezt
A királynak.
Az mosolyga, s megörült a
Jó tréfának.
“Mátyást – ugymond – e világon
Úgy ismerik,
Hogy szereti a tudomány
Embereit;
Ne legyen hát panasza, hogy
Megvárattam:
Jöjjön a bölcs férfiu e
Pillanatban.”
De azonban jelt adott a
Támadásra;
A dörejnek, csatazajnak
Nincsen mása.
Haragtorzas sörényszárnnyal
Száguldoznak
Jobbra-balra sarkantyúzott
Csatalovak;
Mintha lenn a pokol mélye
Feldörögne:
Száz dübörgő ostromágyu
Megy előre,
A nap is a szelid égen
Iszonyodva,
Takarózik tüzokádó
Füstgomolyba.
Mint prédára kerekedő
Gyors karvalyok,
Büszkeségtől fényes, görbe
Magyar kardok
Kivillannak a hüvelyből,
S világítnak:
Hír, dicsőség ösvényére
A harcfinak.
S mintha majd itélet napján
Letaszítva
Hullanak a csillagok mind
Összevissza:
Úgy repülnek a süvöltő
Golyók itten.
Mátyás király áll közöttök,
Mint egy Isten!

*

Jön a követ, jön a követ –
De hogyan jön!
Nem állt ő még soha ilyen
Ingó földön!
Tudott mindent – sokat tanult
Egyiptusban,
De ezt nem tanulta, nem volt
Ilyen tusban.
Meg nem tudja fogni, hogy van
Okos ember
És király, ki e veszélynek
Állani mer.
A beszédre legkisebb volt
Most a gondja.
Csak tünődött: mondja-e, vagy
El se mondja?
“Üdvözöl a – üdvözöl a
Török zultán…”
Golyó süvölt, és a beszéd
Elhal ajkán.
Egyik csatlós már a földön
Szörnyet halva:
Kimerevült ifju arca
Megsápadva;
De a tudós követ úr még
Jobban sápad,
Hogy megveszi Mátyás szivét
A sajnálat.
“Eredj vissza az uradhoz”,
Szól nyugodtan,
“Mondd neki, hogy küldök embert
Még e hóban,
Aki, hogyha rábeszélni
Nem tud épen
Úgy, miként te, de tud szólni,
Hogy megértem.”

*

Megy a követ: mindazáltal
Kár volt érte,
Hogy valóban bölcs fejét ily
Gyász sor érte.
Törökország határáig
Szótlan elment,
De tovább már nem vihette
El a szégyent.

Terebélyes szép tölgy állott
A határon,
Rábeszélő bús dal szólt az
Egyik ágon;
Megszerette azt az ágat,
S válasz helyett
Szolgájától hazaküldte
A zsineget…