I

Mikor a szél a hüs észak felül
Az erdőn oly szomorun hegedül,
Hogy a fák borzongnak, a gally remeg,
Táncolnak a légben falevelek;

Mikor az égbolt felhővel tele
Egy leszögelt koporsó födele;
Miként ha az idő, az ég, a föld
Kétségbe esnék önmaga fölött;

Kiviszem a szabadba szívemet,
Hogy amit emberek közt nem lelek,
A messze ég alatt találhatok
Az övénél is nagyobb bánatot.

A fák alatt járok, találgatom,
Miért zokog, mit nyög e zord vadon?
A suhogó avarba borulok.
Multat, jövőt, mindent elgondolok.

Hogy minden elmúl, elmult Napoleon…
És elmulunk mind innen egykoron…
Megfeszitették az isten fiát!
El van hibázva az egész világ…

Te elhaló, megújuló sohaj,
Nagy az bizonnyal, mit siratsz, a baj.
De mégis egyet mondok én neked,
Ha volna arra nálad felelet.

Lehet-e nem történtté, ami lett,
Betöltve mással az a jelenet…?
Muló idő, lehet-e mutatód
Előre-hátra igazítni, mondd?!

Tábládon égni látok egy sebet.
Törülhető-e, ami megesett,
Mitől az égi zárdaszűz, a hold,
Izzó haragra lobban, az a folt?

Lehet-e szűzzé újra az ajak,
Megtér-e vissza az a pillanat,
Mi nekem akkor… ottan… elveszett?
Tehetlen ebben isten, végezet?

De hasztalan kérdezgetek tovább,
A felelet dermesztő némaság.
Mint az adós, fizetni képtelen.
Szégyenkezőn süket a végtelen.

S hozzá az éj is társul érkezik,
Kárpitja lassan rám ereszkedik.
S gyászom diadalában egymagam
Állok reménytelen, vigasztalan…!

                II

Képzeljetek csak lángoló napot,
Hogy nincsenek körülte csillagok.
Mi haszna ég el benne annyi láng?
Neki sötét gyász a kerek világ.

Nem ragyoghat a fény, nem melegít,
Ha mások azt rá vissza nem verik.
Visszhangtalan az üres végtelen…
– Ez a te földi átkod, én szivem.

S ha a ligetbe kimegyek veled,
Mit súgnak ott a hulló levelek?
Hogy nincsen erre más vigasztalás,
Mint bús enyészet, örök elmulás…

Várhadd te már – hiába – a tavaszt!
Neked virágot többé nem fakaszt,
Megsemmisülni! rád ez volna ír;
De hajh! ki fejti meg, mit rejt a sír?

Nem csalfa hazug álarc a halál?
A lélek él, nyugalmat nem talál.
És visszatér a bősz emlékezet
Az üdvre, mely örökre elveszett!!

Sajgó szegény szív! ím hogy cserbehagy
Erőködő, vergődő emberagy!
A végtelen világ, az egyetem
Hallgat közömbösen, részvéttelen.

Tehetlen, véges minden gondolat.
Teremts magadnak egy istent magad,
S higyj benne buzgón, esztelen, vakon.
– A teremtésben nincsen irgalom…!