A szél odakünn birkózik a fákkal,
És zörgeti, rázza az ablakot.
Itt benn a falon egyhangú zajával
Az örök idő halk lépte kopog.
Lép erre egyet, lép egyet amarra,
És tolja odább a percmutatót,
Míg teljes a kör; aztán üt az óra,
És kezdi, ahol végzé, ugyanott.

A szél odakünn dúl-fúl szakadatlan;
Sebes eső veri a födelet.
Mint nyáj, ha komondor űzi avarban,
Szaladoznak a hamvas fellegek,
Egymásra nyomulva, eltünedezve,
Mint lelkemen át a gondolatok…
És nézem az ingát, hallgatom egyre,
Nem szólal-e benne egy nagy titok?

Szirmok, levelek röpködnek a légben.
Körtáncban az élet és a halál.
S e nagy mindenség végtelenében
Soha egyenlő két gyönge füszál!
Végkép elenyészők csak mi vagyunk hát?
Jár, jár az idő és mégse halad,
Csak tolja muló létünk mutatóját,
S lejárja, de ő maga helybe marad.

Viódik a fény a homállyal az erdőn.
Egy percnyi derűt vált hosszu ború.
Sikoltva a szél üzenget a kürtőn;
Akár a kuvikhang, oly szomorú!
E földi világon, fellegeken túl
Halhatlan az, ami soha nem él.
Mi lett, született, mind eltünik, elmúl;
Ember, fű, virág; árnyék, falevél…

A szél odakünn birkózik a fákkal,
És zörgeti, rázza az ablakot.
Itt benn a falon egyhangu zajával
Az örök idő halk lépte kopog.
Lép erre egyet, lép egyet amarra,
És tolja odább a percmutatót,
Míg teljes a kör; aztán üt az óra,
És kezdi megint, hol hagyta, amott…