Ha a városligetben járok,
S az ég derült, a nap ragyog,
Oly szépnek látom a világot!
Oly boldog, oly vidám vagyok.

Mint hányt-vetett hajós a révben,
A gyermek anyja kebelén,
Sebzett vad a tó gyógyvizében:
Magamat itt úgy érzem én.

Itthon vagyok; ez az én fészkem.
Füpamlagomra heverek.
Olyan vagyok (és voltaképen
Ki boldogabb?), mint a gyerek.

Egyszerre örülök a létnek,
És szinte nem fogy a csodám:
Hogy is láthattam oly sötétnek?
S magamba gondolom, no lám,

Van, van igazság mégis itten!
A földi sors mértéke jó.
Bár neked itten semmid sincsen
Mindabból, ami elmuló;

Sajátod e véges határban
Nincs egy arasznyi földdarab:
A mindenség közbirtokában
Mégis te vagy leggazdagabb.

Tán a vagyontul függ itt minden,
Hogy amivel bírsz, mennyit ér?
A telekkönyv itt szíveinkben;
A fő, hogy abba mennyi tér?

Mi haszna süt a nap a tóba,
Ha ronda, sáros a szine?
Mit ér a vaknak a színpompa,
Süketnek összhang, dal, zene?

Minek neked parányi részlet,
Ha tied az egész világ?
Téged, felséges szép természet,
Oly dicsőnek, mint én, ki lát?

E tiszta szív kristálytükrében
Te örömest nézed magad.
Gyönyörködöl, hogy olyan épen,
Oly hűn, amint vagy, visszaad.

Nem, többé nem panaszkodom rád,
Hogy mért nevelted fiadat
Olyan hasonlatosnak hozzád,
Oly nyílt, igaznak, mint magad.

Az élet álnok versenyében
Volt e miatt sok, sok bajom.
De megvan érte, látom, érzem,
A mérhetetlen jutalom.

Mi egymásé vagyunk. Egymásban
Élünk, találjuk örömünk.
Ismerjük egymást; fény s homályban
Találkozunk, ölelkezünk.

Itt van egészen – a szememben
Megannyi gyémánt harmatod.
Aranyhajával itt szivemben
Fürdik, szűz meztelen, napod!

Legdrágább kincseid kinálod,
Szemérmes kebled fölnyitod;
Elrejtett bájaid föltárod,
Nincs köztünk semmi fesz, titok.

Mi értjük egymást; ez az erdő
Az én királyi palotám;
E mennyezetes mohos csertő
Trón, bölcső, páholy, nyoszolyám.

Virág – illatlehelletével
Fényével a meleg sugár,
Köszöngető lomb néma jellel,
Édes-bús dallal a madár;

Ölelgetésében a pázsit,
Pillangó játszi röptiben,
A szél, mely fürteim közt játszik,
Csókjaiban beszél velem.

A nyári égbolt arenája
Vándor-szinész felhőivel,
Az üstökös lovar pályája
Tündéri színműt játsznak el…

– Így mulatunk, így édelgünk mi
Ketten, magunkban, egyedül;
Vigyázva, hogy ne lásson senki,
És a mulatság sikerül.

Mert persze, persze a ligetbe
Én rendesen korán megyek;
Mikor még nincs megfertőztetve;
Nem járnak ott még – emberek…