A „százéves harc” után. Az ember tragédiája – ma

Hetvenöt évvel Madách Imre születése és százharminchat évvel Az ember tragédiája első megjelenése után úgy tűnik, befejeződött a „százéves harc”: ma már csak keveseket hoz lázba a kérdés, hogy Az ember tragédiája valóban az „ember tragédiája”-e, vagy inkább az „ördög komédiája”, hogy pesszimista-e a mű vagy optimista, hogy lehet-e e két lelkiállapotot (a pesszimizmust és az optimizmust) drámában is szembeállítani egymással úgy, hogy kiegészítsék és ne cáfolják egymást, vagy csak a lírában hat a szembeállításuk (mint ahogy Vörösmarty néhány nagy versében az a bizonyos „mégis”), keveseket izgat a Madách-rejtély (az ti., hogy hogyan hozhat létre egy „falujába begubózott, világtól elzárt nógrádi nemesúr” egy világdrámát), kiüresedett a kérdés, hogy a korábban vallásellenesnek ismert drámaíró utolsó előtti drámájában miért „tér meg Istenhez”, s érdekes módon még a feministák sem igen kapkodnak a tromf után, amelyet Éva Ádámon vett győzelme kínálgat nekik a dráma utolsó lapjain. Mintha Madách Imre egyszer s mindenkorra megtalálta volna helyét az irodalmi múzeumokban, mintha kialakult volna végleges sémájuk és terjedelmük a róla szóló tanulmányoknak és szócikkeknek az irodalomtörténetekben, illetve lexikonokban. Vagy tévednék? Nem hiszem. Ellenpróbaként képzeljük el, hogy az idei pécsi Tanulmányi Napok vagy mondjuk a tatai írótábor témája Madách Imre lesz! Ugye, hogy nem megy? Ismerjük be, a mai irodalmi kánont nemigen foglalkoztatja Madách életműve. A kérdés: vajon miért? Csak sejtem, hogy elsősorban azért, amiért napjainkban mondjuk Babitsé is mellékvágányra van tolva: mindkettő ahhoz a metafizikai hagyományhoz tartozik, amely Nietzsche, Heidegger és Derrida metafizikaellenes hadjáratai után – állítólag – már nem vethet föl újabb problémákat, s mindkettő túlságosan azonos önmagával, nincs bennük hőseikkel szemben távolságtartás, nincs irónia, nincs relativizmus. Madách Ádámja, amint „Istentől elszakadna s önerejére támaszkodva cselekedni kezd”, szüntelen csalódásai ellenére is nagyon komolyan veszi azokat a „nagy és szent eszméket”, amelyeken keresztül cselekszik. S mégis! – mondom Vörösmartyval és Madáchcsal én is. A jeles évforduló alkalmából újra elolvastam a Tragédiát. Eredetileg csak azt akartam ellenőrizni, mint mond Éva a 11. színben, mielőtt a sír helyett – a haláltánc résztvevői közül egyedül ő, győzedelmes női Zrínyiként – megdicsőülve az égbe száll, aztán kíváncsi lettem, mit mond általában, amikor megszólal, hogy milyen alapon tarthatták az egykori kritikusok pusztán „ elkerülhetetlen élettársnak, feleségnek, aki elkíséri a miniszterelnököt fontos diplomáciai kiküldetésében” (Szerb Antal), de miközben Éva szövegeit keresgettem, tökéletesen elfeledkeztem eredeti indítékomról, s egy ültő helyemben végigolvastam a tizenöt színt, hogy végül megkérdezzem magamtól: mi olvastatja magát annyira Madách művében ma is, ha problémái ma már állítólag kevésbé érdekesek? Tenni vagy nem tenni – parafrazeálhatnám a magyar drámaíró nagy világirodalmi elődjét. Ádám drámáját a mai olvasó ugyanis valószínűleg abban a belső küzdelemben érzi, amellyel a drámahős az értelmes tett lehetőségét keresi a világtörténelem tizenegy ellentmondásos helyzetében, s teszi ezt olyan szenvedéllyel, megszállottsággal, hogy végig drukkolunk neki, s mikor valamennyi tettének eredményében csalódnia kell (minket nem téveszt meg az a bizonyos „kilencedik” sem, hisz Dantont végül is a saját eszméi „végzik ki”), akkor vele együtt találjuk magunkat szemben a végső megoldással, a halállal, illetve azzal a talánnyal, amelyet a halállal szembenézés helyzete sugall neki: „ember: Küzdj, és bízva bízzál!” Két olyan cselekvésre való felszólítás ez ugyanis, amelynek nincs meghatározva célja, illetve tárgya. Nyitott mű, mondjuk ma, ha egy alkotás ilyen talányosan fejeződik be. Milyen célért küzdjünk, miben bízzunk? Hegel századában és filozófiájának hegemóniája idején kézenfekvő volt a válasz: küzdj a haladásért, bízz az abszolút eszmében. A mai olvasó hajlamos inkább Heidegger jegyében kiegészíteni a nyitva hagyott gondolatot (főleg, ha a „halállal szemközt való lét” az impulzus): küzdj a tulajdonképpeni létért, az egyént tömegemberré, sőt tárggyá züllesztő kollektivizmusok ellen, s bízz, keresd a létezésed alapjait alanyi létedben, önmagadban!

(Magyar Napló Kiadó, 2021)