„A holdfény az égboltot halványra festi / Elárad a tájon az éji varázs / A vérengző vadkanra, farkasra lesni / Ilyenkor elindul a bátor vadász.”

Ilyen romantikus képeket látok a vadászatra gondolva. Meg délceg Robin Hoodot, bátor Tell Vilmost, merész Hunort és Magort és persze Nimród királyt, aki olyan büszke, hogy már a közönséges háromfejű sárkány is méltatlan a kardjára. Száz fej alatti fenevaddal szóba se áll, meghagyja az unokáinak.

Nem azért látok ilyen idilli képeket és legendás hősöket, mert hülye vagyok, hanem mert meseíróként és mesemondóként főállásban az a mesterségem, hogy ilyen képeket lássak (attól persze még lehetek hülye, csak ez pont nem attól van). A vadászat számomra mese, irodalom, művészettörténet, mítosz, legenda, hősének, fabula, de lehet éppen akasztófahumortól feketéllő vicc, groteszk rémtörténet vagy akár szakrális példázat. Valaki harcol valakivel, valaki megesz valakit, valakik egymással küzdenek az életükért. Olykor menet közben meggondolják magukat:

„– Ne ölj meg, jó herceg! – kiáltott a nyúl – Ha megkíméled életem, meglásd, jó tett helyébe jót várj! Tudom, milyen ügyben jársz, és hidd el nekem: akad némi hatalmam az égig érő kőrisek birodalmában!

És a herceg leeresztette íját, mert boldog volt, hogy egyáltalán szólnak hozzá a százesztendei bolyongás után.”

Meseszerű meserészlet. Nem egy konkrét mese részlete, ez egyszerűen egy mesei panel: bármilyen mesében, tetszőleges helyszínnel, szereplőkkel, narrációval eljátszható. Amilyen meseszerű, épp olyan gyakori. Más történetekben az állat nem beszél, nem szóval könyörög a vadásznak életéért, sőt: nem is csinál semmit életéért, csak olyan szokatlanul néz ki, vagy olyan érdekesen mozog, hogy a vadász inkább álmélkodva bámulja, vagy épp követi a nyomát elengedett fegyverrel a legendák világába. Itt találkozik Artemisszel, Diánával, Szent Hubertusszal és a különböző keresztes agancsú, tüzes agancsú, gyertyás agancsú, holdfényagancsú, valamint csodafiú szarvasokkal.

Szent Hubertusz szegény szarvasával egy likőr palackján is lehet találkozni. Ez kár, mert az ital nem finom, méltatlan e nemes állathoz. Én másmilyen állatot rajzolnék a palackjára, de nem mondom meg, milyet, mert megsértődik.

Alább egy faragvány. Afféle kommersz, ám igényes szobrocska, finoman egyensúlyoz a közönséges giccs és a hiteles bukolika határán. Nem is ez az érdekes benne, hanem a szarvas támogató jelenléte. Ilyen testhelyzetet a mesétlen-legendátlan valóságban a kutyán kívül talán semmilyen más állat nem vesz föl emberi lény mellett. A képi Hubertusz-ábrázolások többségén pedig a megtérő vadász általában a távolból csodálkozik rá a szarvas-jelenésre – olyasféle gesztusokkal, amilyenekkel mi is szoktunk, ha az erdőben szarvassal találkozunk, akár van fénylő kereszt az agancsán, akár nincs. Vagy épp amolyan szimbolista módon egymás mellett van a Hubertusz-portré meg a szarvasportré. De ez a térdelő, támogató szarvas ritka ábrázolásmód. Persze aki már sok efféle szobrocskát látott, vagy konyít valamit a faragáshoz, láthatja: ezt a párost ebben a témakörben körülbelül így lehet a legegyszerűbben megmunkálni. Például ha kettősük fölé magasodna egy égig érő kőris, és nem téli tájban zajlana a jelenet, akkor egy csomó levelet is ki kéne faragni, és mindjárt egy másik vevőkörrel próbálkozhatna a derék szobrász. Mégsem tagadhatjuk: a szarvas itt zsákmányból szellemi vezetővé válik, támogatja a megtérés útján a vadászgató aranyifjút, aki később remetévé, majd püspökké lesz.

Most vegyünk gondolatban egy nagy levegőt, és ízlelgessük kicsit a különös tényt: e derék férfiú a vadászat és a vadászok védőszentje. A lista mámora kedvéért a védőszentje még a következőknek: erdészek, kohászok, csengettyűkészítők, mészárosok, szűcsök, tímárok, lövész céhek. Szabadidejében a kutyákat védi a veszettségtől.

De ne hagyjuk elkalandozni gondolatainkat! Szent Hubertusz a vadászok védőszentje. Az összes vadásznak. Nemcsak régi vadászoknak, a mesebeli, a legendás, a csodaszarvasűző, a medvével puszta kézzel viaskodó, az egy szál szigonnyal ámbráscettel szembeszálló vadászoknak, hanem szó szerint az összesnek. Legalábbis a Magyar Katolikus Lexikonban nem találtam olyan megjegyzést, hogy például a terepjárós, helikopteres, gépágyús, dinamitos, politikus, atombombás vadászokat nem vállalja a komoly munkabírású szent.

Ezek szerint tehát ő sem volt kivétel:

Valamint ő sem volt kivétel:

És még ők sem kivételek (?):

A fentiek mind vadászok. Tehát élvezik szent Hubertusz védelmét. Emlékezzünk a legendára! Nem nehéz: az egész legenda csak néhány mondat. Ha Hubertuszra mint vadászra gondolunk – legendás vadászra, hiszen legendás férfiú ő –, kénytelenek vagyunk kijelenteni, hogy egyetlen vadászkalandja lett legendás: amikor nem lőtt le egy szarvast. Az egyetlen történet, ami a vadászok védőszentjéről a kollektív emlékezetben fennmaradt, arról szól, hogy miképpen hagyta futni a zsákmányt. A vadászok védőszentjének sikeres vadászatáról, gazdag zsákmányszerzéséről, bámulatra méltó trófeagyűjteményéről semmilyen történetet nem ismerünk.

Tudom én jól, hogy az egyháztörténetben és a szentek legendáriumában nem a modern ember gondolkodásának logikája szerint lesz valaki valakiknek vagy valamiknek a védőszentje. Például a fogorvosok és fogfájósok védőszentje sem valami szent szájsebész, hanem szent Apollónia, aki az ókori keresztényüldözések idején halt mártírhalált. Gyilkosai egyéb kínzások között minden fogát kiverték. Cserébe viszont általában az orvosok védőszentjei szent Kozma és szent Damján, akik tényleg orvosdoktorok voltak. Ám a vakok védőszentje megint csak szent Lúcia, akinek kivájták a szemét. Ne akadjunk fönn a mai szemmel következetlennek tűnő gondolkodáson! Inkább csudálkozzunk rá friss, gyermeki tudattal, őszinte naivitással, megismerésre vágyással e különös dolgokra!

És ismételjük el még egyszer a tényt: a vadászok védőszentjének egyetlen ismert vadásztette az, hogy nem lőtte le a vadat.

Épp eléggé belebonyolódtunk a dolog elméleti részébe, ezért Artemiszre és Diánára (akik lényegileg azonosak) most ne térjünk ki. Az olyan kultúrtörténeti mélységbe vezetne, ami szétfeszítené jelen írás kereteit.

Maradjunk a tényeknél! Jöjjön most egy személyes tény: magam a vadászat egyik legősibb mesterségét űzöm. Miszerint cserkelek. A cserkelés annyi, hogy az ember összevissza kóvályog az erdőben, és ha talál egy vadnyomot, vadcsapást, akkor azt követi. Nem konkrétan vadászik valamire, hanem csak úgy bolyong, fülel, oson, koslat, matat, kolbászol, fusinkázik, kóborol a rengetegben, és ha valami akad, azt megpróbálja elejteni. Közben persze gyűjthet gombát, ehet rügyet, szamócát, libatopot, ihat forrásvizet, szagolhat virágot, mászhat fára, meg igazából bármit csinálhat, amit egy közönséges kiránduló, aki nem ragaszkodik a turistaösvényhez és szeret csöndben lenni. Az én cserkelésem is tökéletesen megegyezik az ismert történelem bármelyik vadászának cserkelésével, egy apróságot kivéve: én nem ölöm le a talált vadat. Nem azért nem ölök, mert erkölcsi és morális fölényben vagyok az ölőkkel szemben, hanem mert nem vagyok rászorulva az effajta táplálékszerzésre.

Még csak azt sem mondhatom, hogy nincsen vadászfegyverem. Mai gondolkodásunk szerint vadászfegyver a puska, esetleg az íj. Ám – megint csak – az ismert történelem nagy részében gyakorlatilag bármilyen, emberi kézbe vehető tárgy funkcionált már vadászfegyverként.

A minden túrámra elkísérő késsel és bottal – bármilyen késsel, bármilyen bottal – a Homo sapiens milliárdjai vadásztak már sikeresen.

Az én vadászatom csupán a nézés. Sikeres vadász vagyok, vagy azt is mondhatnám: egész életemben elkísért a vadászszerencse. Ha volna puskám vagy íjam, megfelelő kiképzésem és fegyverforgatási tapasztalatom, vagy csupán kellő gyakorlattal rendelkeznék egy kés és egy bot (figyelem: a kettő összekötve már lándzsa, netán gerely, de bizonyosan szálfegyver!) kezelésében, valószínűleg már nagy vadász hírében állnék.

Cserkeléseimkor a vadak egyszerűen elém jönnek. Nyilván nem mindig és nem mindegyik, és akit érdekelnek a részletek, az állítsa rám kirándulás közben a statisztikai hivatalt. De tény és való, hogy eddigi életem során elejthettem volna már elképesztő mennyiségű őzet, szarvast, rókát, vaddisznót. Némileg kevesebb borzot, muflont, medvét (a madarakra most nem térnék ki, a krokodilra meg nem emlékszem). És most nem azokra az élethelyzetekre gondolok, amikor átszalad előttem, meg fél kilométerről nézem a fenekét. Hanem olyanokra, amikor egy méterre áll tőlem, és percekig bámulunk egymás pofájába. Éves szinten rendszeres élményem a találkozás egy olyan vaddal, aki (szándékosan aki, ha már szentek szellemi vezetőiről beszéltünk korábban) azt is türelmesen megvárná, hogy megtanuljam használni a számszeríjat, aztán tanult fővel jól lelőjem vele. Ettől persze nem kell tartania, hisz – mint mondtam – nincsen számszeríjam. Pedig amúgy kimondottan tetszik a számszeríj, de hát tetszik nekem a kétkezes lovagi pallos, a toronyóra meg a lakatlan sziget is, ám megtanultam hiányukkal együtt élni.

Az én vadászatom a nézés és a látás. Nézem és látom a vadat. Ha van a szarván-agancsán-patáján lángoló csillag, ha nincs. Nem kímélem meg az életét: kellő gyakorlat híján el se tudnám tőle venni. Csak nézem az életét. Ő meg engem néz. De igazán én se tudom, hogy ki ő, meg ő se tudja, ki vagyok én. Titkok vagyunk.

Azt hiszem, leginkább titkokra vadászom. Talán titkokra vadászik a vad is.

És azoknak, akiket a mai időkben közmegegyezésesen vadásznak nevezünk, szintén érdemes eltöprengeniük az élet titkain.

Mert lehet itt diskurálni mindenféle vadgazdálkodásról, állománygondozásról meg beetetésről meg materialista közhelyekről. De a történet ott kezdődik, hogy kiszállok a helikopterből, a terepjáróból, leteszem az éjjellátót, messzelátót, a távcsövet meg a lézeres hőkövető atomrakétát, és ránézek – legalább ránézek! – egy botra meg egy késre. Egy nyomra. Egy vadra.

Egy fénylő keresztre az agancsok között.

Juhász Kristóf