Why not, mondja Kosztya félrefordított fejjel, arcán a jól ismert, csibészes mosollyal. Miért ne menjünk arra, amerre Edit, vagyis a feleségem akarja. Persze, megnézhetjük a petroglifeket is. Vagy maradhatunk még tovább a zharkenti mecsetben – ma már múzeum –, amíg a kedves helyi idegenvezető asszony férje meg nem érkezik a várva várt kumisszal.

Kosztyának ez teljesen mindegy. Ő úgyis elszáguld velünk minden akadályt legyőző dzsipjével Kazahsztán széles pusztáin, úgyis odaérkezik a következő táborhelyre, ebből eddig sohasem volt probléma, most sem lesz. A kumisz is megérkezik, az erjesztett kancatej – kissé alkoholos, és roppant savanyú –, ha már elhozták, kizárólag nekünk, akkor illik meginni.

Meditálásra nincs idő, már megyünk is tovább, mert csupán a régi főváros, Almati környékén is olyan óriásiak a távolságok, mintha Magyarország egyik végéből a másikba utazna az ember.

Hogyan kerültünk ide? Tulajdonképpen a feleségemnek köszönhető az egész mesebeli utazás, ő szerette volna felkeresni ezt a fantasztikus országot, ahol még a piaci kofák is tudják, hogy mi rokonok vagyunk.

Egy család, mondja a fűszerárus asszony, és összekulcsolja a két kezét, úgy mutatja. És valóban, innen jöttek a kunok, ezekről a pusztákról, de korábban itt éltek a szkíták és a hunok is. A nyelvben szintén megtalálhatóak a rokon szavak: bátor – batír, sátor – satír, atya – ata stb.

És Kosztyát, vagyis Konsztantin Koszovot szintén Edit találta meg az interneten. Kosztya nélkül pedig nemigen jutottunk volna el sehová, legfeljebb a Charin Kanyonba, vagy a már említett sziklarajzokhoz (petroglifek) a Tamgalynak nevezett helyen, mert oda azért elviszik a gyéren érkező turistákat. Az új fővárosról, Nur-Szultanról nem beszélve, hiszen először oda repít el bennünket is a Wizzair légitársaság fapados járata.

Kosztya viszont nem csupán a nemzeti parkokba visz el, hanem olyan elvarázsolt helyekre, ahol turista még soha nem járt, legfeljebb geológus. A csönd itt szinte tapintható, a magasban sasok köröznek, s szinte várjuk, mikor tűnik fel az első énekmondó sámán, Korkut atya szelleme valahonnét a több száz méter mély szakadékokból. Mert valahol itt lebeg, ebben egészen biztos vagyok, és ezt még Kosztya is érzi. Ő ugyan többször határozottan kifejti, hogy mennyire materialista, de Tamgalyban, az ősi sziklasírok előtt ő is elnémul, csak ül, maga alá húzott lábakkal, és elmereng a messzeségbe.

Korkut atya készítette el az első kobuzt (koboz), s ennek segítségével regölt a hős kazakokról. „Akin” a nevük a kazak regősöknek, ők a mai napig is kobuzzal idézik meg a több órán, sőt több napon át tartó énekeiket.

Aztán elérünk a Fehér hegyhez, melynek környéke már annyira elvarázsolt, hogy néha azt hisszük, nem ezen a Földön járunk. A holdbéli tájon az egyik hegy tényleg hófehér, a másik barna–sárga–rózsaszín csíkozású. A harmadik sötétbarna. A negyedik…

– Oda fogunk felmenni? – kérdezem Kosztyát angolul, mert az orosz már nehezen megy nekünk, bár mi még tanultuk, és itt, ebben az országban sok minden visszajön valahonnét a tudatunk mélyéből, mert nem mindenki beszéli az angolt. Kosztya igen, bár vannak nehézségei vele, s olyankor visszavált oroszra. Szerencsére mellé rendelték Nasztyát, vagyis Nasztaszját, a filigrán szőke orosz lányt, s ő nem csupán angolul társalog kiválóan, hanem, ha kell, segít kereket cserélni, sátrat verni, vacsorát főzni.

Szóval megkérdezem Kosztyát, hogy tényleg oda megyünk-e, mert a hegy roppant magasnak és meredeknek látszik, ő meg bólint.

A déli hőségben fogunk felgyalogolni. Mert ugyan szeptember van, de legalább harminckét fok árnyékban.

Ám előbb eszünk, teázunk, s mire elindulunk, már enyhül a forróság. Árnyékos szurdokban kapaszkodunk, a fantasztikus színű és formájú hegyek között, úttalan utakon, néhol bokáig süppedve a vulkanikus porba, mely a rengeteg megüvegesedett kristály miatt tűnik messziről fehérnek. Van, ahol a hegyoldal annyira meredek, hogy csak négykézláb lehet mászni.

Odafönt aztán fényképezzük az árnyékunkat a lemenő napban, táncmozdulatokat teszünk, bohóckodunk.

Lefelé sokkal gyorsabb, pufog a lábunk a homokban. Jó, kimerítő túra volt. Most ülünk a padon, lekváros kenyeret eszünk, körülöttünk sivatagi egerek bújócskáznak. Látjuk, hogy fent a hegy tetején, ahol mi jártunk, két alak kószál.

– Azok ott – mutatom – top of the hill, they are absolut durák (hülye) – keverem a két nyelvet, ők meg nevetnek, hogy a könnyük is kicsordul. Másnap a búcsúzáskor pedig az elválás miatt. Kosztya nem sír, tartja magát, de Nasztya könnyezik. Szláv lélek a vad kazak pusztákon.

Gáspár Ferenc