Vachott Sándor: György úr halálakor
Midőn utószor mentél ágyadig,
Érezve a bajt, mely rád nehezült,
Elképzelem mint csóváltad fejed’!
De oly közel nem sejtéd a halált.
Szép rendesen, mint véredben vala,
Az ágy előtti székre vetkezél,
S nem gondolád, hogy mindegy már neked,
Akár a földre hányd ruháidat,
Avagy kidobd a keskeny ablakon.
És hála isten, hogy végpercedig
Veled maradt a biztató remény;
Szent lámpa volt ez, mely jótékonyan
Hinté sugárit a beteg körül,
Mely a midőn kialvék hirtelen,
Együtt aludt ki életed vele. –
E pillanatban zordon lőn a ház.
Setét alakja mint gyászravatal
Állott az éjben bús-kietlenül.
Az éltető lég ajkaid felett
Nevét s hatalmát meghazudtolá.
Mely künn leszedte a fák lombjait,
Mely ellen ajtó, ablak zárva volt;
A messze terjedt őszi pusztulás
Benn a falak közt is sátort ütött.
Elnyúlva széles ágyad közepén,
Magad levél a pusztulás jele.
Tested köré az udvarnép begyült
S együtt virrasztá a rest éjszakát.
Doboghatának váltig méneid,
Megnézni őket kedvetlen vala
A bánatában elmerült cseléd.
Túllépni a szűk pitvar közepén
Tartózkodott a félénk szolgalány,
Künn a sötétben lengő szellemed
Halk suhogását vélte hallani.
Éjfél után megszólalt a kakas,
Hirdetve jókor a dologtevő
Napot. De szét nem mentek emberid
Kezelni a nap rendes dolgait;
Együtt maradtak a rideg tanyán
Csak a legéltesb szolga távozék
Elhozni keskeny deszkaházadat,
E gyászhajót, mely könnyek árja közt
A zord enyészet tengerébe tünt.
És ott pihensz most végitéletig,
Hol fekve várod a föltámadást.
Veled letünt az ősök jobb kora,
S helyébe jönnek szintelen napok.
Üres magányban fog fennállani
Emlékedül a tisztes ház fala,
Rokon s barát betérnek udvarán,
De nyilt karokkal a szelid öreg
Vendégeit nem jő üdvözleni.
György úr ezentúl nincs honn senkinek.
Ő a világgal már számot vetett,
S barátihoz se lesz többé köze.