Részlet Geneviève de Gaulle Anthonioz kötetéből

A súlyos ajtó tompán csapódott be mögöttem. Egyedül maradtam az éjszakában. A cella csupasz falai alig rajzolódtak ki a sötétben; ujjaim tapogatózva találták meg a priccset, rajta a durva pokróccal. Lefeküdtem, hátha visszatalálhatok félbeszakadt álmomhoz. Az imént még egy holdsütötte úton jártam, lágy, jótékony fényben, és hangok szólongattak a távolból. Aztán egyetlen szempillantás alatt minden szertefoszlott, csak a lámpa vakító fénye maradt, a közülünk való barakkfőnök rémült arca, egy rekedtes hangú parancs, hogy keljek fel, és két SS-tiszt árnyéka. Rémálom vagy valóság? Baty és Félicité, akikkel megosztottam a priccsemet, felébredtek. Összeszedtek egy pár dolgot, köztük a bögrémet, csajkámat, segítettek lemásznom a priccsről, és megöleltek. Mi vár rám? Előfordul, hogy a kivégzések éjszaka zajlanak. Egyelőre a ravensbrücki tábor bunkernek nevezett épületében vagyok. Ez egy sötétzárkául is szolgáló börtön. Itt nincs pokróc, se szalmazsák, kenyeret háromnaponta, levest ötnaponta osztanak. A bunkerbe kerülés botozással jár: huszonöt, ötven vagy hetvenöt ütés, amit a foglyok ritkán élnek túl. A táborban mindenről tudunk, így arról is, hogy fiatal nők – emberi kísérleti alanyok – itt szenvedték el Gebhardt professzor szörnyű kísérleteit.

Mivel sehogyan sem tudok elaludni, a hetvenöt nyulacskára gondolok (úgy hívják őket, hogy kaninchen). Lábukat borzalmasan megcsonkították, kezdetleges mankók segítségével ugráltak. Ezekből a fiatal lengyel lányokból (a legfiatalabb, Bacha, tizennégy éves) csontokat és izmokat metszettek ki, egyesekből hat alkalommal is, és a berlini egyetem híres professzora üszökkel, tetanusszal vagy streptococcusszal fertőzte meg a nyílt sebet. Így akarta bebizonyítani, hogy Heydrich körzetvezető, akit egy merénylet után kezelt, nem élheti túl sebei elfertőződését.

Az „operációk” első sorozata után barátaink megpróbáltak ellenállni, hogy elkerüljék a további kísérleteket, de lekötözték őket, és bezárták a bunkerbe, ahol Gebhardt végezte kísérleteit fertőtlenítés, érzéstelenítés nélkül. Most még tisztábban látom kínszenvedésüket.

Amikor az első szirénahang felbőg, tudom, hogy éjjel fél négy van. A túlzsúfolt barakkokban újrakezdődik a nappali rémálom. Tolongás a „kávé” kiosztásánál a szennyes latrinák előtt, mielőtt a második szirénajelzés megszólal. Október huszonkilencedike van, és még nincs hideg. De milyen végtelennek tűnik ez az álldogálás! Ha nem egyeznek a számok, mert valahol elfeledkeztek egy éjszakai halottról (a tábor terére kell őket szállítani), órákig mozdulatlanul kell maradnunk. Hirtelen arra gondolok, hogy hátha nem jelezték átszállításomat a börtönbe. Bary és Félicité nem tudták még értesíteni a barátaimat, akik nem tudják, hol vagyok, és én nem érzem együttérzésüket, hogy elviselhessem sorsomat. Jéghideg pengeként hatol belém a magány érzése!

Néhány napja megünnepeltük a születésnapomat. A tortára, amire mindenki hozott egy kevés kenyérbelet, amit pár kanálnyi lekvárnak nevezett melasszal gyúrtak össze, huszonnégy ágacskát szúrtunk gyertyaként a levéldíszek közé, amiket sietve gyűjtöttünk össze, miközben a mocsár szélén földmunkákat végeztünk. Igazi boldogságos pillanat volt!

A munka végét jelző sziréna hangjára megmozdulnak a sorok. Éjszakám mélyén hallom a cipők fatalpának tompa zaját, a kutyák alig hallható ugatását és az SS-tisztek éles kiáltásait. Gondolatban messze járok, mintha egy kút mélyén lennék, ahol lassanként csöndben meghalok. És ha kinyílna az ajtó, vajon a kivégzések folyosójára vezetne az utam? Nincs messze, a bunker falán túl kezdődik, a krematórium előtt, amelynek füstje elsötétíti az eget.

Készülnöm kell a halálra? Senki sem foghatja majd a kezemet, hogy enyhítse magányomat, ahogyan én is annyiszor tettem haldokló társaim mellett. Az utolsó arcokat, amiket látok, a megvetés és a gyűlölet torzítja majd el. Nem szabad többé rájuk gondolnom, még a családomat is el kell felejtenem, hogy ne veszítsem el a bátorságomat. Nehezebb búcsút vennem Germaine-től, Jacqueline-tól, Danielle-től, Milenától, Grete-től és sokaktól, akik baráti szeretetükkel életben tartottak. Megtudnak-e bármit is a halálomról? Egy golyóktól átlyuggatott, vérfoltos ruha, egy név, kihúzva a tábori nyilvántartásból. Így értesültünk mások sorsáról is, akik az éjszaka során eltűntek.

(Napkút Kiadó, 2025; fordította: Magyar Miklós)