Voltaire annak idején a szellem nevében tiltakozott a lisszaboni földrengés ellen. „Nem fogadta el a kegyetlen fátumot és faktumot, nem volt hajlandó megalázkodni előtte. […] Nos, mérnök úr, itt láthatja a szellem és természet kibékíthetetlen ellentétét: a szellem örök ellensége a természetnek, büszkén és gyanakvón áll vele szemben: fennen kitart ama joga mellett, hogy bírálhassa a természet gonosz, értelemellenes hatalmát.” A Varázshegy Settembrinije magyarázza ekképp a nagy oppozíciót Castorpnak.

Lars von Trier Antikrisztusában a tétel olyanformán hangzik el, hogy „a természet a Sátán temploma”. A film képi világa a természet hatalmát mint fenyegető, gonosz erőt állítja elénk. Az itt megjelenő állatok nyugtalanító, zaklatóan gusztustalan lények, az erdő maga pedig fojtogató, kaotikus tér. Az erdei házikó tetejére záporoznak a makkok, millió új lehetőséget sír az élet, teljesen fölöslegesen.

Sír, mint Händel Rinaldójának kedvese, akit a gonosz boszorkány elrabolt. Börtönében üldögélve valami olyasmit énekel, hogy „nincs erőm küzdeni ezen az elátkozott helyen”. Az Antikrisztus ezzel az operaáriával indul. Az elátkozott hely az, ahol mindannyian élünk. A természettől, az ösztönöktől elvarázsolt, szeretkező pár elveszejti gyermekét. A jövőt. Lehull a gyerek az ablakból, mint az erdő makktermése. Ő kőre hullik.

Az erdőt járva gyakran támad hasonló érzésem. Mire való ez a pazarló életbőség, amely ugyanannyi pusztulással jár? Augusztusban néhány éjszakai órát az Ipoly partján töltöttem, új természetfilmemhez készítettem néhány felvételt a rajzó dunavirágokról. Ha az ember átéli ezt a csodálatos-szomorú tobzódást, a pillanatnyi földi életű rovarok őrjöngő násztáncát, melynek során millió apró tündér kavarog a víz fölött úgy, hogy az ember haja-szeme-füle-ruhája tele lesz velük (a benne-lét legteljesebb érzése ez!), akkor meg kell éreznie azt, amiről Voltaire, Lars von Trier és még sokan mások beszélnek, hogy tudniillik ez az egész, amiben élünk, fölösleges.

A nagy körforgás a velejéig üres. Lényege a pörgés maga, melynek nincs tartalma. Ez az örök küzdelem, huzakodás, diabolé az ördög műve. És az ember úgy érzi, mint Händel operájának elrabolt Almirenája: nincs ereje küzdeni ezen az elátkozott helyen. Az örök keletkezés, elmúlás és visszatérés malomkereke nem őröl semmit, csak bennünket, létezőket. Beleőrülhetünk ebbe, mint Nietzsche tette, de talán jobban tesszük, ha nem. Jómagam például nem tervezem. Mert az érzés, hogy a természet a Gonosz temploma, inkább csak fuvallat, amely ottlétemet meglegyintvén komorabb színekkel árnyalja harmonikus otthonérzésemet, ha az erdőn vagy a vízparton vagyok. Igazából nincs mit kezdenem vele. Hogy két semmi mossa léthatárainkat, az egyszerű adottság, amelyhez hozzá kell szokni. És ha valóban szellemi lények vagyunk, akkor előbb-utóbb fölfedezzük, hogy a természetnek is van szelleme. És akkor többé már nem keserít el bennünket a tudat, hogy a szellemnek is van természete.

Végh Attila