Az ünnephez közeledve vannak, akiknél először a látvány tör utat magának, s olyankor színes üveggömbökre, villogó izzósorra gondolnak. Vagy szaglási élményként a sült alma és a fahéj illata keveredik bennük a narancs és szegfűszeg aromájával. Karácsonyra hangolódva pedig gyakran tapasztalhatjuk azt is, hogy egy-egy népszerű ének dallama cseng a fülünkben. Egyes üzletekben már novemberben hallani lehet a Jingle Bells-t, ami teljesen felborítja az emberben az ünnepvárás ritmusát. Megfigyelhető az a paradoxon is, hogy bár az adventi időszakban a békés, nyugodt várakozást kellene megélnünk, ezzel szemben ilyenkor a legnagyobb a felhajtás az ünnepi asztalokra kerülő ételek alapanyagainak az előteremtése miatt, s a hajsza a karácsonyi ajándékok beszerzéséért. Alig hagyjuk el december első hetét, többször is meggondolja magát az ember, hogy elinduljon-e bevásárolni, akkora a tömeg, a forgalmi dugókról nem is beszélve.

Karácsony környékén nyílik ki talán legtágabbra az a bizonyos társadalmi olló, amely hűen reprezentálja a közép/felső réteg és a (mély)szegénységben élők közötti több arasznyi távolságot. Amikor néha tévé közelébe kerülök, és a reklámban meglátok egy-egy olyan hirdetést, hogy például egy LED televízió CSAK 399.000 Ft (az autóreklámokat nem is említem), mindig belegondolok, mit érezhetnek azok, akik egész nyáron fát vágtak maguknak, hogy legyen télire mivel tüzelniük, és az egész napi robot után kicsit megpihenve, bekapcsolják egyetlen menedéküket, a televíziót, és ez a reklám jön velük szembe. Az élet, tudjuk, nem mindig igazságos. Sőt. Míg egyikőnk – ötletfásultságban szenvedve – már a harmadik kávégépet veszi a szüleinek, akik épp most szoktak le a feketéről, vagy a kedvesét (remélhetőleg nem a gyereket, de ezt sem tartom kizártnak) egy olyan okostelefonnal lepi meg, amelynek ára határtalan, akár a csillagos ég (az Apple iPhone 17 Pro Max – nem elírás – 1. 478. 280 Ft-ba kerül), addig a másik többrétegű ruhában kényszerül aludni, mert spórol a fűtéssel, ugyanis nincs egyéb vágya, mint hogy legalább azon a három ünnepnapon legyen majd melegség a szobájában.

Mondhatja az olvasó, hogy igen szélsőséges eseteket hoztam fel példáknak, pedig ezek nagyon is közelítenek a szomorú valósághoz. Valamiért, valamikor az idők múlásával elveszett bennünk valami. Talán a gyermeki titokvárás, vagy egy kis betlehemi jászol, amelyből egyszerű asztali dísz lett. A „szentséges” éjt igen kevesen éljük meg. A szakralitás utáni vágyakozásról felgyorsult világunk nem óhajt tudomást venni, de nem is akar, ilyen a természete. Az „ünnepi” pénzszórás mögött olyan „tulajdonságok nélküli embereket” kell látnunk, akikből mintha kiveszett volna a kreativitás. Pedig a legszebb ajándék, amit adhatunk egymásnak, hogy vagyunk. Ritkán jut eszünkbe, hogy a másiknak épp mi jelentjük a legszentebb ajándékot, s amikor erre rádöbbenünk, akkor találjuk szembe magunkat azzal, hogy a papírba csomagolt, piros masnival átkötött szeretetünk megfizethetetlen. Egy-egy közös emlék felidézése pedig nemcsak térbeli-időbeli utazás, hanem olyan öröm-bonbon, amelyhez ilyenkor juthatunk csak hozzá.

Az jutott az eszembe, hogy készítek egy fotóalbumot, amelybe csak a karácsonyi fényképek kerülnek bele. Gyermekkoromból emlékszem egyre: egy zongoránál két gyermek ül, a kanapékon, székeken ülve énekelnek a szülők-nagyszülők… A szenteste mindig a szobámban kezdődött, ahol a bécsi zongorámnak volt kétoldalt egy-egy kihúzható faragott gyertyatartója, amit csak karácsonykor használtunk. A hangszer elefántcsont billentyűzetén sorban csendültek fel az ünnep hangjai: az ismert karácsonyi énekek. A kis házimuzsikát a hat évvel fiatalabb húgommal szolgáltattuk. Felváltva énekeltünk és zongoráztunk, olykor négykezeseztünk. S mivel három generáció lakott együtt emeletes ikerházunkban, a szüleink, nagyszüleink is velünk énekeltek. Édesapám hiányzik a képről, mert ő fotózott, erre emlékszem. Jó volna megtalálni ezt a fényképet, de ha nem sikerül, bennem akkor is élesen ott él ez az idilli kép, s az a melegség, ami akkor betöltötte a szobámat. Igaz, mindenki a maga tempójában énekelte a dalokat, gyakran igen falsan is, de akkor ez nem számított. Ahogyan az sem, hogy havat kellett lapátolni, sót és homokot szórni a járdára, kicserélni a jószágok elől a befagyott vizet…

S mi számít most? Természetesen nem lehet erre a kérdésre jól válaszolni, csak általánosságban: kinek mi. Egy bizonyos. Megváltozott az értékrend. Pedig a jászolba évről évre ugyanaz a Kisded születik bele. S megváltoztak a körülmények. Esetemben: az egykori „ajándék-kikutatós” kislányból „ajándék-eldugós” anya lett. A hajdani kisvárosi téglafalak hűvösségét nem szívesen cseréltem le a nagyvárosi panellét kényelmére. Ezt hozta az élet. Nem fanyalgás ez, inkább vágyakozás. Ha most gyermek lennék újra, egy széken állva tenném föl a csúcsdíszt arra a fára, amely gyantafoltot hagy az ujjamon, és én abból érteném meg, milyen ragadós is a szeretet.

Lajtos Nóra