Húsz évvel ezelőtt egy ihletett pillanatban úgy döntöttem, hogy Pestről Nagymarosra költözöm. A Duna mellől a Duna mellé. De mecsoda különbség! A hegyek közt kanyargó folyó a fővárost elérve megöregszik. A kőrengetegbe beépített sors partjain ugyanilyen életek sétálnak. Belélegzik a város párolgó gőzeit, vérükké válik. Lenéznek a hídról a folyóra. Nem látják tükörképüket, túl messze van az arcuk. Itt mindenkinek messze van az arca. Viszonylag kevesen vetik le magukat a hídról, hogy a semmi szemébe nézzenek, de mindannyian arra várnak, hogy elragadja őket valami sodrás, valami izgatottság, amiért érdemes ebben a városban élni.

Nem érdemes. Legalábbis akkor nem, ha olyan öreg vagy, mint én. Ha az élet megtette már veled nagy fordulatát, éltél a pesti éjszakában, megjártad az itteni Bermuda-háromszög kocsmáit, Tilos az Á, Big Mambó, Blues Kocsma, pogóztál a Bolse Vitában, olvastál verset részeg közönségnek a Holdban, enfant terrible-ként okoztál botrányt a FIKÁ-ban, volt rengeteg csajod, kiélted magad, és most élni szeretnél. Átélni.

Amíg a városban éltél, a valóság folyton rád tapadt, hurcoltad magaddal a város darabjait mindenhová. És bár melankolikus alkatú költő vagy, a városban az élet túl erős volt ahhoz, hogy megteljen halállal. Ezért volt ott reménytelen az unio mystica. Soha nem sikerült megérezni ott egy olyan valóságot, amelynek nincs szüksége rád, amely teljesen független tőled. Mert ahhoz, hogy ezt megérezd, ki kell halnod magadból. Át kell halnod egy másik életbe. Tudták ezt a sámánok, tudták a tanító bölcsek, és még a mai gondolkodók közül is néhányan, akik azt tanítják, hogy a hétköznapi beszédből nem vezet út a költői/filozófiai beszédbe. Ahhoz ugrani kell. Az igazi arcod onnan túl messze van.

A Dunakanyarba költözve az írást nem hagytam abba, de elkezdtem a természetfilmezést. Most második Börzsöny-filmemet forgatom. Nem a hagyományos értelemben vett természetfilm lesz. „Titkok erdejében.” A film a Duna ártéri erdőiből indul, a hódok, vidrák és szürke gémek birodalmából, majd elérjük a Börzsöny alacsonyabban fekvő tölgyeseit. Utunk lassan emelkedik. És mélyül. Amikor megérkezünk a Magas-Börzsöny ködbe vesző bérceinek bükköseibe, talán majd úgy érezzük, magunkhoz is közelebb kerültünk. Megsejtettünk valamit abból a világból, amelynek nincs ránk szüksége. Erre a megsejtésre szükségünk van.

A megsejtés emblematikus helye az én esetemben a lessátor. Ebben ülök naphosszat, hogy odakint történjen valami szép. Ha nem történik, az sem baj. Akkor is történik. Mert a lessátor meditatív színhely. Igaz, hogy valami cél hozott ide, de itt a szemmé változott lélek már nem akar semmit, nem gondolkodik, nem remél. A semmi ágán ül.

Önmagam számára meghalok, ez a boldogság. Aztán ha sikerül fölvenni valamit, hazatérek az immanensbe, viszem magammal transzcendenciám emlékét. A halászó dunai jégmadarat, a sulyomtengerben lakmározó nutriát, a verekedő nagykócsagokat, a Börzsöny vadjait.

Magyarország jelenlegi területének, megmaradt természeti értékeinek éke a Dunakanyar. A visegrádi vár őrzi. Ha egy ködös őszi reggelen megállunk a nagymarosi parton és fölnézünk a várra, akár látomásunk is támadhat: a középkorban vagyunk, egy futár lovagol a kaptatón, viszi a híreket a királynak az ország állapotáról.

Húsz éve élek itt. Hajlamos vagyok az effajta látomásokra. Mert unio mystica ez is. Első regényem elé annak idején ezt írtam mottónak: A halottaknak. Írhattam volna azt is: halott barátaimnak. Vagy: eltűnt szerelmeimnek. Mert valamennyire egy vagyok már azzal, ami úgy van, hogy nincs. Aki – miként a nagy misztikusok – képes átérezni, hogy a felejtés nem az emlékezés ellentéte, hanem úgy áll a dolog, hogy az emlékezés a felejtés módján van bennünk, az érti, mit mondok. Őket kérdezem most. Mit gondoltok életről, halálról?

Végh Attila