Részlet Frideczky Katalin kötetéből

Túl forró vagyok én a férfiaknak. Állandóan hideg vizeket öntenek hozzám, hogy meg ne égessék a szájukat és fogyasztható legyek. Nem értem én ezt a szeretet-adagolást. Jó esetben naponta kiporciózzák a jó szót. Nem kapsz többet, ma már kaptál. Mintha bizony a szeretetből létezne túladagolás. Én sosem méricskéltem, mikor mennyi illeti meg azt, akit szeretek. Szerelmem mély, heves sodrású és parttalan. Lehet, hogy ezek nem tudnak úszni?

Nem bírom ki, hogy akár egy napom is simogatás nélkül teljen. Ha nem jön magától, inkább elősimogatok. Előre köszönni nem szégyen. Sose felejtem el azt a kismamát, aki velem egy időben szült, a szomszédos ágyon. Szenvedett nagyon. Órákig. A bába néha ránézett, letörölte a verejtéket a homlokáról, mondott pár gyakorlati tanácsot, de semmi több. Egy simogatás, az kellett volna! A kismama nem bírta tovább, elkapta a bába kezét és lassan simogatni kezdte vele a saját fejét. Még ez is több volt, mint a semmi.

Úgy érzem magam, mint a menhelyi kutya, akit minden nap meglátogat egy kedves ember, és amikor már kezdene megbarátkozni vele és a jövendő gazdit látja benne, nem jön többé. Vagy mint a hajótörött, aki hosszabb ideje él egy lakatlan szigeten. Egyszer csak jön egy hajó, többször körbejárja a szigetet, de a hajótöröttet nem veszi fel, mert nem az, akit keresnek. Amúgy is, láthatólag egész jól berendezkedett erre a magányos életre.

Cosi fan tutte, mondta ő, és átölelt. Sétáltunk tovább. Cosi, mondtam én, és összemosolyogtunk. Ezt a választ várta. Mind így tesznek. Mind. Mosolyogtunk és sétáltunk tovább. Mert tudtuk, hogy mi se tettünk volna másképp.

Apám stikában halt meg, a hátam mögött. Átvert! Nem szólt előre. Semmi jelét nem adta. Ezért nem is mentem hozzá gyakrabban, mint szoktam. Az utolsó napokon pláne nem voltam nála. Jól volt. Szépen gyógyult a tüdőgyulladás után. Éppen akkor voltam nála, amikor kezdődött. Na, akkor bizony nem adtam volna egy fabatkát se az életéért! Hangosan hörgött, fújtatott, szörtyögött. Nem engedtem, hogy az otthonból kórházba vigyék. Még meghalasztják ott nekem! Aztán rohamosan javulni kezdett. Napról napra tért vissza belé az élet. A szeme csillogott, az étvágya visszatért. A tréfálkozó kedve is. Hogy szeretett bennem gyönyörködni! De szép vagy, te! – mondta kedvtelten. Na, ha bókol, minden rendben van. Bíztam benne, hogy ezt is, mint annyi mást, túléli. Váratlanul ért a telefonhívás. Pedig a hétvégén terveztem, hogy meglátogatom. Kicselezett. Ezért nem tudom még mindig felfogni, hogy nem él, pedig már el is temettük.

Álmomban teszem rendbe elhibázott életemet. Akik ellen vétkeztem, feloldoznak. Ártatlanságomért bűnhődöm. Milyen kár, hogy nem ismertelek korábban! Jó szerető lettél volna. Olyan fogamra való, amilyent mindig is elképzeltem magamnak. Olvasom a könyvedet és váltig bánom, hogy nem én vagyok a nő, akivel szerelmeskedsz benne. De az is lehet, hogy egyszerűen csak jó író vagy.

Emlékszem, gyerekkoromban képes voltam angyali nyugalommal végignézni egy mérgezett macska haláltusáját. Legföljebb némi érdeklődést mutattam, szánalmat semmiképp. Unokanővéremmel falun marokszám gyűjtöttük a krumplibogarakat és tapostuk őket rakásra. Az éteres vattával kibélelt üvegben vergődő bogarak kínlódása is hidegen hagyott. Feladat, természetrajz órára. A hal, ahogy csapkod, miután fejbe vágták, vagy a csirke, amely levágott fejjel is rohangál még az udvaron. Érdekes látvány. A disznóvágás is. Egy gyerek atavisztikus érzéketlenséggel viseltetik a természet véres eseményei iránt. Érdeklődés, borzongás, némi rejtett kéjérzés. Ennyi, amit érezni képes. Emlékszem, később, a mártírok életét olvasgatva, vagy a róluk készült festményeket nézegetve, vissza-visszatértem a naturalista leírásokhoz, és elmerültem a kínzások, keresztre feszítések szemlélgetésében. Elborzasztott, de vonzott is, mint gyilkost a merénylet színhelye. Később megtudtam, mi a szenvedés. A magamé, de a másé is. Felnőtté váltam. Azóta kerülöm a fájdalmat. Betegesen menekülök előle és igyekszem nem okozni másoknak. Ezt hívják civilizációnak? A szadisták benne ragadtak egyfajta infantilis állapotban? Az ősi érzéketlenségben? Véget ért a szerelmünk, s ezzel meghalt maga a szerelem is, ami éltetett. Vádollak érte, mert ennek nem így kellett volna történnie. Mindennek meg kell adni az idejét: a kibontakozásnak, a virágzásnak, a hervadásnak, a halálnak. Szerelmünk nem természetes halállal múlt ki. Megölték. A gyilkos te vagy. Vádollak! J’accuse!

Ma is megyek egyedül moziba, színházba, túrázni, utazom külföldre, belföldre, járok társaságba. De milyen más volt, amikor ellenedre jártam, mint most, amikor nem vagy, és nincs ki ellenében csak azért is jól érezzem magam, bosszúból, hogy lám, megint mit hagytál ki, én bezzeg! Gyenge voltál. Minél gyengébb, én annál erősebb és dacosabb. Most nincs kivel dacoljak, nincs kiről elrugaszkodjak. Nincs a gyenge, akivel szemben én erős vagyok. Amióta nem vagy, csak csetlek-botlok és baj, baj hátán ér. Érdekes, mindig a fényképezőgép elkattanása utáni pillanatban kacagnak fel a legfelszabadultabban az emberek. Akkor mindenkinek szép és őszinte a mosolya. A kattintás után kéne kattintani! A koncerten a ráadás szám a legoldottabb, és mindig jobban sikerül, mint az egész koncert. Miért nem áll csupa ráadásból az élet?

(Irodalmi Jelen Könyvek, Arad, 2020)