A Budapest Galéria neurodiverzitásról szóló kiállításán a munkák éppolyan sokszínűek műfaji és technikai szempontból, mint az alkotók személyiségüket és érintettségüket tekintve. Velegi Csabával, a Somatic Loop alkotójával és a Falraértés közös festmény indítójával beszélgettünk. – Somogyi-Rohonczy Zsófia interjúja.

Somogyi-Rohonczy Zsófia: Márciusban egy pályázati kiíráson kerestek neurodivergens művészeket a Budapest Galéria kiállítására. Hozzád milyen módon jutott el a kiírás, és miként vagy érintett?

Velegi Csaba: Egy kórustársam küldte át a kiírást, akivel körülbelül egyszerre kezdtünk el foglalkozni a neurodiverzitás témájával. Amikor ADHD-ra kezdtem gyanakodni, ő motivált, hogy járjak utána. A pályázáskor már két éve megtörtént a kivizsgálásom, és éppen egy egyhónapos sématerápiás csoport programjában vettem részt. Egy csoporttársamtól segítséget is kaptam a portfólió összeállításában, mert az ilyenekben nem érzem magam túl kompetensnek.

SRZs: A magánéletedben és a kiállított munkádban is zenével dolgozol. Hogyan segített a zene a kiteljesedésben?

VCs: A zene mindig nagyon fontos volt számomra. Főleg serdülőkoromtól, amikor a zene és a hozzá kapcsolódó szubkultúrák teljesen beszippantottak, mindenfajta stílussal foglalkoztam. Talán leginkább az érzések megélésében segített. Már az általános iskolában is foglalkoztam zenével, szintetizátoron tanultam, majd szaxofonon játszottam pár évig, és utána jött az éneklés. Zenei pályára készültem, egy darabig jártam konzervatóriumba mint komolyzenei énekes, aztán operaénekes irányba is mozdultam, de nem voltam annyira kitartó. Most zenei producerkedéssel, elektronikus zene szerzésével foglalkozom.

SRZs: Mi szerepelt a portfóliódban?

VCs: Volt korábban egy-két installáció, amiben részt vettem. A Hivatal című projekt, ami a munkát vizsgálta, és ennek továbbgondolása, a 92529. A projekt erejéig egy munkaügyi hivatalt hoztunk létre, amiben úgynevezett bullshit munkákra lehetett jelentkezni. Egy másik alkalommal zenét csináltam a résztvevő művészek által adott hangokból a Magyar Képzőművészeti Egyetem egyik megnyitójának videójához. Bekerült a Hangzavart! zenei elvonuláson egy szerb zeneszerzővel készült munka is, ami zaj- és kortárs komolyzenének az ötvözete volt. Ennek a kísérletjellege nagyon tetszett.

SRZs: A kiállításon szereplő Somatic Loop című munkádban a zene és a hétköznapi szakmád, a masszírozás is összekapcsolódik. Ez miként alakult így?

VCs: Az eredeti megnyilvánulás egy performansz volt. A róla készült videó egy installáció részeként van kint a galériában, de én a performanszt élő befogadásra szántam. Az előadás egy fél éves folyamatként jött létre. Eleinte sok önismereti tényező volt: elég hamar elakadtam, mert egyrészt számos ötletem volt, másrészt úgy éreztem, nincsen semmi kézzelfogható nálam. Később Erdélyi Jakabbal, a művészeti mentorral összeültünk, és ő tudott továbblendíteni. Azt mondta, hogy gondoljam át, mi érdekel, mi a komfortos és önazonos, próbáljam abból az irányból hozni a dolgokat is. Fél éve kezdtem el svédmasszőrként dolgozni Testidő masszázs néven, ez tölti ki a hétköznapjaim nagy részét. A zeneszerzés terén volt már tudásom, és a mozgásérzékelő technikája alapvetően érdekelt, ötletként szerepelt a portfóliómban is. Ezt a három dolgot akartam összehozni. A mozgásérzékelőt viszonylag kevés eszközzel be tudtam vonni: egy webkamerával, ami befogad egy vizuális jelet, azt átalakítom audiovezérlő jelekké. Írtam egy ambient jellegű zeneszámot, amit összekapcsoltam a masszázs közben végzett mozgással, így élővé válik a zene.

SRZs: A kiállítás előkészítése során fél évig rendszeresen találkoztatok a többi művésszel workshopokon. Az ADHD miben jelentett kihívást vagy éppen pozitívumot az alkotás során?

VCs: Kihívás volt bőven. Az imposztorszindróma minden ilyen döntéshelyzetben probléma, mert elbizonytalanít. De a túl sok ötlet is nehézséget jelenthet, ha túlvállalom magam vagy olyan dolgokat találok ki, amiket nem tudok megcsinálni. Többször segítséget is kellett kérnem, ami nem megy könnyen, mint a festmény (Falraértés) esetében, amit közösen csináltuk. A programozásban az egyik alkotótársam vőlegénye segített, de a szervezés része is kihívást jelentett: az időbeosztás, az e-mailezés és még rengeteg dolog. A jó része az volt, hogy megélhettem a flow-élményt, amikor sikerült tényleg belemerülnöm abba, hogy hogyan tudom ezeket a kézmozdulatokat leprogramozni, és úgy teltek el órák, hogy észre sem vettem, mert annyira izgalmas volt a sok lehetőség, amit magamba szívhattam. Ilyenkor hiperfókuszba kerültem, mint masszázs közben. A performansz közben is – bár nagyon izgultam előtte – belekerültem egy ilyen zónába. A kiállításon az én termemben van kiírva a hiperfókusz szó. Ezt a flow-val is szokták talán jellemezni. Önismeret szempontjából is fontos nekem ez az időszak. Úgy érzem, hogy amiket most a munkámban csinálok, önazonosabbak. Mindamellett, hogy nehezek, valahogy könnyebbek is.

SRZs: A kiállítás egyik fontos üzenete a közösség ereje, ami a Falraértés című, folyamatosan változó és fejlődő közös festményeteknek is egy meghatározó eleme. Mit tanultatok egymástól az együttműködés során?

VCs: A workshopok eléggé csoportterápia jellegűek voltak. Mindenki hozott magával egy kis zsákot, amit ott megszellőztettünk. Nekem az volt az érzésem, hogy nagyon sok kedvességgel és türelemmel tudunk egymáshoz fordulni, amit a világban nem sokszor tapasztalunk. Másokkal kevésbé vagyok szigorú, mint magammal, és jobban látom, mivel küzdenek. A közösen végzett dolgokban többféleképpen tudtunk kapcsolódni, akár a festés által, vagy egy közös játékban. Nekem ez nagyon sokat ad. Más karakterek vagyunk, mégis volt egy magas szintű megértés közöttünk. Turchányi Zsófi alkotótársam beszélt arról, hogy amikor megkapta az autizmus diagnózist, elkezdte egy kicsit magában átformálni, hogy ennek milyen előnyei vannak, és ő valamiféle X-man. Így egyszerűbb talán elfogadni azt, hogy bizonyos dolgok nehezebbek, míg mások könnyebbek, és ez egy másfajta karakterrel és érzékenységgel jár együtt. Ezeket próbálom én is érlelni.

SRZs: Szerinted milyen példát mutathat a részvételetek mások számára?

VCs: Több ismerősömön láttam, akiről sejtettem, hogy neurodivergensek, hogy nagy hatással volt rájuk a kiállítás. Nagyon sokfélék vagyunk, és jó elfogadni a furcsa dolgainkat, és nem feltétlenül kell folyamatosan rengeteg energiát rakni abba, hogy ezt ne mutassuk meg magunkból. A kiállítás rávilágít, hogy ebből lehet valamit alkotni, amire az emberek kíváncsiak. Én szeretném azt sugározni az embereknek, hogy lehetnek fura dolgaik, és attól még, hogy ezt nem mindig és mindenki fogadja jól, ők nem lesznek kevesebbek. A művekben ezek nem jelennek meg direkt módon, a saját példámon keresztül akartam megmutatni a megélésemet és azt, hogy mi foglalkoztat.

SRZs: Volt olyan irodalmi mű, ami nagy hatással volt a fejlődésedre?

VCs: Az orosz irodalomból több is volt. A Mester és Margaritában a humor nagyon megfogott. Közel áll hozzám az abszurd mesevilág, ami egyszerre szörnyű és vicces. Viktor Pelevinnek Az agyag géppuskája több síkon mozog, így nehéz eldönteni, hogy ez egy pszichózisban lévő ember hallucinációja, álom vagy valóság. Az ezeken keresztül való filozofálás és a humor nagyon megragadott. Charles Bukowskit a nyersessége miatt szeretem, de Boris Viantól a Tajtékos napok is nagy kedvencem. Bár nem könyv, de szeretem Jean-Pierre Jeunet filmjeinek meseszerű, groteszk világát az Elveszett gyerekek városában vagy a Delicatessenben, mert vicces, de közben nagyon szenzoros is, ahogy érzékelteti az akár undorító dolgokat.