Újévi történet

Kint szitált a porhó, akár a liszt, ami egyáltalán nem volt furcsa, de amióta betettem a lábam a házba, úgy éreztem, hogy bent is szitál. A hajnalban bearaszoló fénynyalábban folyton apró szemcsék kavarogtak, amit szabad szemmel nem is lehetett volna látni a nap sugara nélkül.

– Bele ne lépjen a patkányméregbe!

A padlón heverő piszkos pléhtányérra célzott. Avas, kékpenészes kenyérhéjak hevertek benne.

– Tegnap éjszaka megharaptak, nézze… – Felhúzta a szoknyáját, a sebeket mutatta a térde alatt. Milyen furcsa lány. Lába formás volt, patyolattiszta. Közelebb léptem. De már le is engedte a szoknyáját. Dacos, fiatal arca határozott volt. Mintha régtől ismertük volna egymást, mégis magázott. – Semmiség. De két napig nagyon fájt. Magának nem kell félnie, mert fából van az ágya, lábakon áll, hallani fogja, ahogy futkosnak alatta a padlón. Mert a maga szobájában is vannak. De fölmászni, megharapni nem merik. Engem viszont…

És a kockás pokrócra, a puszta földre ágyazott szalmazsákra mutatott.

– Ezen alszol?

– Igen.

– És ki alszik amott, a másikon?

– A mester unokahúga. Nekem ő dirigál.

Nevetett, amikor azt kérdeztem, hogy jönnek ki egymással.

– Amelyik kutya ugat…

És látva, hogy figyelmesen hallgatom, egyszerre megeredt a nyelve.

– Meg aztán rengeteget dolgozik. Dagaszt, szitál, kosarakba rakja a forró kenyeret. A mester már öreg, és amióta megütötte a guta, nem tud éjszakázni, a bolt sem megy olyan jól, azért kénytelen kiadni azt a kis szobát ilyen csóró diákoknak, mint maga. Azelőtt liszteszsákokat tároltak benne. A felesége csak a boltban árul, máshoz nem ért. Nem találkozott még vele?

– Nem.

– No, majd megismeri. Igazi hárpia.

Le sem vettem a szemem kipirult arcáról. Gyerek ez még – gondoltam magamban –, nagyra nőtt gyerek, a kora ellenére. Az embert semmi nem hozza annyira zavarba, mint az ilyen őszinte naivitás.

Már nem mosolygott, mintha valami komoly dologról tűnődne. Arcára néhány pillanatig a szomorúságnak az a különös fátyla borult, amelyet már máskor is megfigyeltem rajta. Aztán váratlanul, határozott hangon kijelentette, hogy nagy tévedésben vagyok, ha azt hiszem, hogy csak férfiak lehetnek jó pékmesterek.

– Ez legalább nem piszkos munka, és napközben szabad az ember. És városban lakhat, nem kell annyit robotolni, mint a szőlőben. Utálok kapálni.

Hirtelen összerezzentem: a hátam mögött visító hang csattant föl.

– Maga meg mi a fenét keres itt?

Megfordultam. Különös figura állt az ajtóban. Alacsony, zömök, lisztes képű vénlány. Széles mellkasa kurta lábon nyugodott, feje nagy volt, haja vörös és göndör. Kialvatlan, dülledt szemében fenyegetés szikrázott. Olyan negyvenesforma lehetett. Vastag nyaka gnómszerűvé tette. Ujjatlan flanelblúzából meredt elő bütykös könyöke.

– A kisasszony volt szíves megmutatni nekem a házat.

– Nincs itt semmi látnivaló!

Alighanem szánalmas lehettem, amint az ajtó felé hátrálva kétszer is megbotlottam.

Egyedül maradtam udvaron, elnyomtam a cigarettát, kihunyt a parazsa. Csalódottam oldalogtam el, de még nem végeztem a ház rossz szellemeivel.

Amikor szobámba léptem, ott találtam a mester feleségét. Ágyneműt hozott. Tüstént megpróbáltam megnyerni a kegyeit.

– Ne vesződjön vele, majd én felhúzom a párnát.

– Nem is állt szándékomban.

– Állán őszülő, ritkás szőrpamacs. Tényleg igazi hárpia volt.

– Hagyja békén a lányokat! És megtiltom, hogy összevissza mászkáljon a házban!

Felvettem a kabátom. Kiszellőztettem a fejem az utcán. Már nem volt olyan nyomasztó a kisváros, mint első nap. Az újévi lampionokkal feldíszített téren fiatalok nevetgéltek. A fogadóban sokáig elhúzódott a zajos vacsora, több diáktársam eldicsekedett friss kalandjaival. Fahéjas, szegfűszeges forralt bort ittunk, füles zománcozott bögrékből. Mire visszaértem a pékségbe, majdnem éjszaka volt már. A mester felesége mintha rám várt volna a sötét lépcsőfeljáróban. Éppoly ellenségesen fogadott, mint amikor az ágyneműt hozta.

– Mifelénk korán szokás nyugovóra térni. Mert mi keményen dolgozunk. Tessék korábban hazajönni, ez egy rendes ház.

– Szilveszterkor is?

– Olyan nap, mint a többi, ilyen a mi munkánk.

Egy gyertyatartó volt a kezében. Mielőtt átvettem volna, ismét dadogva mentegetőztem, és gépiesen előkotortam a gyufámat.

– A lépcsőn semmi szüksége a gyertyára. Ne pazarolja!

– Rendben van, majd csak a szobámban gyújtom meg.

Végre rászánta magát, és ideadta azt a nyavalyás gyertyatartót. Mintha nem én venném a gyertyát. Feltapogatóztam a lépcsőn. A kicsi biztosan alszik már. Éjszaka bevilágította a szobát a kinti hótakaró.

Azt hiszem, vagyis majdnem biztos voltam benne, hogy róla álmodtam, amikor lépcsőnyikorgást hallottam. A küszöb halk roppanására lettem figyelmes. Úgy tettem, mintha aludnék. Ő volt az, egy aprócska viharlámpával jött. Belépett, és csöndesen behúzta maga mögött az ajtót. Mosolyogva nézett rám, ujjával hallgatást intett. Felemeltem a fejem a párnámról. Macskaléptekkel az asztalhoz lopakodott, és egy csillag alakú, fonott kalácsot tett az asztalomra, éppen most vehette ki a kemencéből. Hosszan beszívtam az illatát, betöltötte a szobát. Még forró volt, ezzel kívánt boldog új évet.

Kontra Ferenc