Kovács katáng Ferenc írása Pusztay János Publicus Covidius nasso(l) Tom(a)iban című verskötetéről

Bölcsen nem foglalnék állást sem itt, Pusztay könyvborítós sorait olvasván:

„Nem törekedve poéta-babérra midőn ezt írtam,

és nem akarnék ülni babérkoszorúra se, hidd el,” –

sem a későbbiekben, nehogy a törzsanyagban elrejtett talányos szavai rám fröccsenjenek.

„bár ha eszembe veszem az ítészek nagy siseréjét,

kik mindent mindenkitől vélnek jobban ismerni,

nem biztos, hogy fittyet kéne csupán csak hánynom.”

Magam vetek hát fittyet a recenzori konvenciókra, jegyzetelgetek és idézgetek kedvemre – összevissza –, ami jut eszembe, hogy keltsek vágyat olvasásra másban is!

Haxameterre fel!

Covidius almája…

Az ókori rómaiak – köztudott – tojással kezdték a főétkezést, és almával végezték. Pusztay János szerzői bevezetőjében olyasmire akart célozni, hogy mértékes-míves verskötetében valamit – az elejétől a végéig – végig akar járni.

„Dallok már a tojástól az almáig mindent sorjában,

úgy ahogy nálunk dívik a mondás ab ovo usque ad mala.”

(Alaposságát korábbról ismerjük. Ha kiötöl egy konferenciát, meghív, megemlít, s ettől kezdve mérget vehet rá az ember, hogy lesznek eszmetársak, idejében program és útbaigazítás, egyszemélyes fogadóbizottság, kényelmes szállás, ütős programok, jófajta harapni- és innivalók, jó hangulatú beszélgetések, búcsúpuszi, ha hölgy az illető, ja, és áramkimaradás idején gyertyavilág még a rötyin is…)

Covidius féle szófacsaroltás…

„oly cina kéne, mi lát, és nem pedig olly, aki vak”, vagyis olyan oltóanyagra, vak-cinára vágyik, ami „…elpusztítja a gazt, mielőtt az engemet ölne.” Kívánsága teljesüljön, s vonatkozzon minden kedves olvasóra.

Covidius politicus poeticus…

Hová veszett a mérték-, tisztelet- és távolságtartás? A józan ész? No és a legfőbb erény, a bölcsesség? A költő, ha magyar, időnként hadra kél. Kardszavakkal, maszkos diktátumokkal:

„Oltakozásról hallani már nem akarván szót sem,

ellene ágál mind, ki a kormánytól szabadulna.

Ámbár mind, ki a legharsányabban ordítja:

vesszen a vakcina s kormány, mind be van oltva titokban.”

„Mossa-e vajh’ a kezét, aki prófétál e betegség

ellen, blöffnek tartva a járványt s a védekezést.”

Covidius lesüti szemét…

Lám, e „covidos állapot szülötte Covidius” vigyázó szemét nem csak égre emeli, idejéből bőven futja földközeli halandókra:

„Ámbár nem tudom én, bogarak közt hogy van a gender,

egyértelmű-e, vajh’ ki a fiú s ki a lány?

Mert hát az se kizárható épp evilági eszünkkel,

hogy nem transznemü-e mind a két bodobács.”

Bizton tudom, a bodobácsok nem ismerik nevét e virágnak, lám, útjukban kikerülik, vélhetően utálják, mint varjú a rohadt tököt. Ámde Covidusunknak mi gondja, baja a körömvirággal?

„Sajnálom, de nevét mindig feledem a szegénynek

ezzel nincs egyedül, ily sors jut nekem is.

Én még csak megkérdezem, hogy hívják a virágot,

ám de ki kérdezi vajha az én nevemet.”

Covidiusi idill…

No comment:

„Napszállatkor a hegy möge elnyeli napnak fényét,

hűvös a lég, mit a naptalan hegykoszorú kilövell.

Természet kifaragta bazaltsípokon, halld, játszik a szellő,

sok millió évnek muzsikája szól a magasban.”

Covidius űzi a filozófiát…

Bölcs gondolatait az ősi Balaton-felvidék mélységes mély kútjából meríti. Ízek, zamatok. Lankák, meredező sziklák, s tövükben Lacus Pelso, az öregesen ringó Balaton…

„Mondja a vén, a tapasztalt: természet terít asztalt,

legyen elég az, amink van, baj rejlik csak az újban.

…Ó, csak a vén, a tapasztalt, nem kér új izű asztalt,

néki elég az a régi, néki a régi az égi.”

„Tutte le strade conducon’ a Roma, így helyesebb hát:

minden út Badacsonyba vezet, a világ közepébe.”

Megjegyzem, házi használatra Badacsonyt én Nyíregyházával behelyettesíteném.

Covidiusnál bezzeg nem sántítnak a hasonlatok…

Apám szokta volt mondani, ha valamihez nem fűlött a foga (mondhatta bátran, mert szakmája minőségi őre volt –, de persze otthon lógott rajta a cuha):

„szabónak szakadt nadrágja, cipésznek lyukas cipője…”.

„Pelso parti lakos csak akkor mártózik meg a

vízben, hogyha az ingó csónakból beleszédül.”

Covidius új versformára zendít

A kötet kétharmadán túl néhány Covidius szonett szökken szárba. Andalít. Szeptembervég? Az ősz lehelete? Adventi vasárnapok egymásutánja, már nem is téleleje, ám újra virít a rózsa Várkert Bazárunk teraszos kertiben. Kőhajításnyira. Ablakomból a Sas-, Sváb-, Jánoshegy lankái. Vörös az ég alja, igen, szél lesz. Zsibbadásig jegyzetelek.

„Emlékszel-e még a nyári napokra,

símogatóan lágy vizére a tónak,

ahogy a hullámon ringott a csónak,

s a parton virágzott a bodzafa bokra.

Megállt a levegő a sorok között,

érlelőn sütött a nap, elült a szél,

gondtalan a világ, messze még a tél,

a lelkekbe víg nyugalom költözött.

Zölden bújt el a fürtökön a szem

a nagy levelek mögé szemérmesen

és szívta magába a föld erejét.

Ősz van immár és hullnak a levelek,

ledobták leplüket a kéklő szemek,

kínálják kincsüket – andalító lét.”

Covidius a gyermekeknek versel

A kötet hatoda még hátra, madarak nyelvén, ürügyén szól a felnőtt:

„Nem követem, ha a vers gyerekeknek íródik,

versmértékét klasszikus költők verseinek,

könnyedebb, játékos formát inkább adok rájuk,

megszeretik tán és felnővén majd követik.”

S micsoda nevek, elkeresztelések! „Eltévedt ködkürt” (bölönbika).

„Vadászlese / bokor csúcsa, / csalán hegye, / csaláncsúcs / ezért a neve.”

Gyurgyalag: „…Ha sokáig jár gyalog, / neve lészen gyurgyalog.”

„…valóságos nyelvi polihisztor. / Ha kell, csipog, kukorékol, gágog, / vagy pityereg, s mint a macska, nyávog.” (matyimadár, szajkó)

Covidius búcsút int…

Covidius szavait lesi, keresve, hol vethetne csattanós, tanulságos véget. Szőlő levével ugyan nem él, de nem is irigyli senkitől – a recenzens.

„Használd hát ki barátom a kényszer szülte magányod,

nem félve a jelent, építsed a jövőt.

Kívánom neked azt, ami lelkem is épen tartja,

dolgos nappalokat, s estére bor zamatját.”

(Savaria University Press, 2021)