Részlet Gáspár Ferenc Trianon unokái című regényéből

Bátori János a Duna jegén barangolt. Szembe fújt a szél, a jégtáblák is összezsúfolódtak, középen meg haragos sárkánykígyóként őrjöngött a folyóból, ami megmaradt. Ami nem fagyott be.
János rosszul volt öltözve, kapkodva, fejvesztve menekült. Szomjas volt és éhes, és mérges magára. Mert mehetett volna az erdő felé, de ő a parti úton lézengett, persze hogy belefutott a szerb őrségbe. Illetve szerencsére már előbb észrevette őket, mielőtt azok előrántották volna a puskájukat, de a fák irányába már nem lehetett menekülni, mert ott éppen egy másik patrulj menetelt. Nem marad más megoldás, mint gyorsan bevetődni a gát mögé, és reménykedni, hogy nem látták meg. Egy darabig csendben feküdt a jeges, fagyott földön, csak mikor csillapodott a lihegése, akkor veselkedett neki a jégmezőnek. Köd ereszkedett alá, jótékony függönyt vonva közéjük, s ő mind bátrabban hágta a jégtáblákat, egészen addig, míg meg nem hallotta a folyó dübörgését. Aztán fellebbent a függöny, szétszaladt a köd, s talán két méternyivel az orra előtt meglátta a dübörgő fekete vizet.
Észak felé kell indulnom, gondolta. Irányt változtatott, csetlett, botlott. Ekkor indult be a szél, mind erősebben fújt.
Mostanra János már a partot is látta, de a szerbeket nem tudta felfedezni.
Talán elmentek, vagy én haladtam ennyit felfelé? – tűnődött. Vissza kéne menni a szárazföldre, ott mégiscsak gyorsabb a haladás. Szegény húgom, villant az eszébe, és felsejlett előtte a kép, a kisírt szemű lány, aki élő holtként ténfereg a házban, ahová betört az a gazember katona, a szerb, akit ő aztán megzavart, még éppen jókor, de mégis elkésve, hiszen a ruhát már leszaggatta az a gané Júliáról, és a nadrágját is majdnem letolta az a gazember, amikor ő váratlanul megjelent.
A kisbalta ott feküdt a sutban, a kemence mellett, azt vágta hozzá. A szerb elhajolt, és ugyanazzal a lendülettel kiugrott a földszinti ablakon, onnan kiabálta az ő nyelvén, hogy még visszajön, és naná, hogy nem egyedül.
Muszáj volt utánamenni. És ott volt az a puska, amit a fiúk elrejtettek a szigeten, és a sánta elhozta onnan.
Hopp, majdnem elesett. A jégtábla úgy meredezett felfelé, akár egy kőszikla. Nem lehet itt ábrándozni, füstölgött. Menjünk ki a partra, biztatta saját magát így, többes számban. Valahogy jólesett neki ez a többes szám. Mintha nem lenne egyedül.
Megpróbálta elhessegetni a zavaró gondolatokat, de az emlékek feltolultak benne, megállíthatatlanul.
Az a szegény Balogh… A sánta. Magára vállalt mindent. Nem tudják, hogy titokban végignéztem, amint kivezették a Dunához, hogy aztán belelőjék. Milyen furcsa szó ez a belelőni. Mintha bedugnának valakit egy ágyúcsőbe, és azzal lőnék be a víz alá. Kivégezték, mert elhitték, ő ölte meg a katonát, pedig én voltam. Szaladtam a szerb után a puskával az alkonyatban. Mintha most történt volna, úgy látom magam előtt, amint üldözöm őt a néptelen utcákon, ahol máskor, főleg vásárnapon csak úgy özönlik a jókedvű nép, most sehol senki… A katona időnként hátrapillant futás közben, üldözöm-e még, hogy aztán még ijedtebben, lélekszakadva rohanjon tovább.
Mikor a szerb odaért a Sugó partjára, egy villanásnyi időre megállt. Közben majdnem teljesen besötétedett, a hátam mögül azonban felkelt a növekvő hold. A fényében egészen jól kivehettem az arcát, amit nem sokkal azelőtt, még a házban megpillanthattam. Kölyökképe volt, de egy haragos vonás futott végig mindkét orcáján. Akkor lőttem bele a gyomrába. Nem görnyedt rögtön össze, csak csodálkozva állt, mint aki nem hiszi el, hogy ez a dolog most vele történik. Hogy meg fog halni. Akkor határoztam el, hogy még egyet belelövök, egy kegyelemlövést a szívébe, amikor mégis összerántotta a fájdalom. Ezért találta el a második golyó a fején.
Bátori János nagyot sóhajtott. Kinézett a parti fák közé, a szél lefújta róluk a havat, csupaszon és fenyegetőn álltak ott, akár a fejfák a temetőben. Néhány lépés, és kint vagyok. Ez volt az utolsó gondolata. A fájdalmat nem érezte, csak valami érdekes erőt, ami visszadobta őt a jégtáblák közé, ahonnan jött.

*

– Szomorú történet – jegyzem meg. Ülünk a nappaliban nagypapával, és csak nézünk egymásra kiüresedett tekintettel. Sokáig egyikünk sem tud megszólalni, végül én töröm meg a csendet.
– Így aztán nem tudták meg a szerbek soha, hogy ki volt az igazi gyilkos.
– Ha gyilkosnak lehet nevezni őt egyáltalán – vélekedik az én nagypapám, és szokás szerint a kopasz fejét vakargatja. Van rajta néhány sebhely, mert mindig beveri a fák ágaiba, amikor a kertben locsol, vagy csak éppen ráérősen ténfereg, nézelődik, szemügyre veszi a termést. A behegedt vart kapargatja.
– Nem vagy túl gusztusos – mondom neki, és mivel én vagyok az egyetlen és így persze legkedvesebb unokája, abba is hagyja mindjárt.
– Bocsánat – rebegi, és mulatságosan ijedt képet vág. Nem tudom megállni, hogy fel ne nevessek. Oldódik a hangulat, de ő visszakanyarodik a témához.
– Hát akkor gyilkos volt Bátori János, az áldozatához hasonlóan tragikusan fiatalon méltatlan halált halt péklegény, vagy sem?
– Gyilkos volt – állapítom meg könyörtelenül. – És ezért a halálát nem nevezhetjük méltatlannak, habár fiatal volt.
– De visszajöttek volna többen, ahogy a katona ígérte. És, lehet, akkor megöltek volna mindenkit, aki abban a házban élt. Nem csak Júliát és Jánost, hanem a szüleiket is.
– Ez mind csak feltételezés – vetek ellent. – Mi van, ha nem jönnek vissza?
– Ezt soha nem fogjuk megtudni – ingatja fejét nagypapa.
– Ki kardot ránt, az… – idézném a Bibliát a szememet forgatva, de ő közbevág:
– Jaj, Mártuska, ne legyél már ilyen szenteskedő! Te mit tennél, ha Leventét akarná valaki bántani?
– Kikaparnám a szemét! – vágom rá rögtön. – De most mennem kell. Vár a suli.
– Csak el ne tévedj azon a hosszú úton – ironizál, de eleresztem a fülem mellett. Ha válaszolnék, tovább tartana ez a csevej. Az ajtóból azért visszaszólok:
– Valami második naplót emlegettél. Amiből kiderül, mi történt Baján a családoddal ezerkilencszáz-tizennyolc decembere után.
– Itt van – húz elő egy vakos könyvet a háta mögül. Magasba tartja, mint valami győzelmi zászlót. – Ha hazajössz, ezt fogjuk olvasgatni.
– Még meglátom – térek ki. – Sok dolgom lesz ma délután. De minden lehet – teszem még hozzá, hogy ne keseredjen el teljesen, és kilépek az ajtón.
Őszi szelek fújnak odakint, s a felnőttek össze-összerezzenek, ha szólok hozzájuk. Remegnek, akár a lehullott falevelek a szélben, de nem az ősztől fáznak, hanem az eljövendő téltől. Nehéz beszélgetni velük, mert csak az átalakításokon jár a fejük, meg a villanyon és a gázszámlán. Nem nagyon bánom, nekem fontosabb társaságom is van a suliban. Itthon azért nagypapa megmaradt kivételnek. Most még az ő száz évvel ezelőtti háborúját is üdítőbb hallgatni, mint a felnőttek mai háborúságát. Érdekes állapot ez, mert amúgy már én is felnőtt vagyok, lassan tizenhat esztendős, akárcsak dédpapa 1918-ban. Akkor, a régi időkben a lányok az én koromban már férjhez mentek, és gyereket szültek. De ha anyáékat hallgatom, vagy a többi beszari öreget, akkor azt érzem, ők felnőttek, ők egy másik világ, de én nem. Nem tartozom közéjük. Vagy még inkább: ők a gyerekek. Nem tudják, hogy minden rossznak vége szakad egyszer. Örülhetnének, hogy az a háború nem itt van, hanem sok száz kilométerrel arrébb. És nem fog idejönni. Vagy ha mégis… Nem, erre gondolni sem szabad! A NATO megvéd minket, szokta mondani apu, és ez valószínűleg így is van. Ha meg ledobják az atomot…
– Te meg mit művelsz itt? – förmedek rá Lucára. Áll velem szemben a buszmegállóban, és a mobiljával engem videóz.
– Mint egy búbánatos szamár – visong, és az oldalát fogja. Rázkódik kezében a teló. Legszívesebben oldalba rúgnám. Ehelyett sóhajtok egy nagyot, és próbálom elterelni a figyelmét.
– Azért ezt te sem gondoltad volna.
– Micsodát? – kérdi Luca flegmán. Az orrát piszkálja, és most már saját magát veszi.
– Legalább ilyenkor elfordíthatnád a kamerát! – dörgök rá sértődötten.
– Milyenkor?
– Amikor gusztustalankodsz. – Hirtelen beugrik, hogy nagyapának is ezt mondtam az imént. De az mégis mennyire más…
– Kicsoda? – vigyorog huncut mosollyal.
– Okés, hagyjuk abba, Levi keres – mondom, mert megcsörren a mobilom.
– Még nem mondtad, hogy mit nem gondoltam!
– Hogy ennyire kretén vagy, basszus! – csattanok fel, és gyorsan lecserélem Leventére. Ő meg csak annyit kérdez, hogy:
– Találkozunk délután a reptéren?
– Naná – mondom. – De most még éppen megyünk a suliba.
– Okés – feleli, és eltűnik az éterben.
Még jó, hogy délután találkozunk. Még jó, hogy őrá mindig számíthatok.

(Időjel Kiadó, 2025)