Részlet Gáspár Ferenc ifjúsági regényéből

Nekem egész este Marika jár a fejemben, és csak úgy tessék-lássék olvasgatok. A petróleumlámpa amúgy sem ad sok fényt, és nagypapa mindig is morgolódott, ha túl sokáig használtam.

– Elromlik a szemed – dörmög.

– Rendben – felelem, és úgy teszek, mint aki aludni megy. Pedig dehogy megyek! Még a szigeten megfogadtuk, hogy első éjjel kivételesen együtt megyünk ki a kunyhóhoz. Egyszóval csak arra várok, mikor csendesednek el a felnőttek, és már lógok is ki az ablakon. Szerencsénk van, süt a telihold, így nem csak az utcai gázlámpák világítanak. Először én megyek a Petőfi utcába, s halkan megkocogtatom Öcsi ablakát. Várnom kell, percek telnek el a csöndben, lassan kezdek ideges lenni. Bekopogok még egyszer. Végre feltűnik borzas feje, kinyílik az ablak.

– Pszt! – teszi az ujját a szája elé. – Még nem alszik mindenki.

Öcsiék sokan laknak, sok a tesó meg az unokatestvér a nagy házban. Néha már követni sem tudom. Csak kimászik aztán. Zoli meg a sarkon vár bennünket. Csöndesen ügetünk a víz felé, persze kikerüljük a főtért, de a csöndes mellékutcákon néha össze-összerezzenünk, mintha rosszban sántikálnánk. Mikor beszállunk a csónakba, éppen felhő takarja el a holdat, hirtelen ránk borul a sötétség. Én evezek, loccsan a víz a csapásaim nyomán. Nagyjából tudom az irányt, és mikor elindultunk, még látszottak a szigetparti fák.

– Tudjátok, miért olyan szőrös a sánta? – kérdi Zoli a vaksötétben.

– Mert nem tanult meg borotválkozni – nevet fel Öcsi a saját viccén. Kuncogok én is. Lelki szemeimmel látom a sánta Baloghot, ahogy kezében a nyitott borotvával szerencsétlenkedik a tükör előtt, egészen addig, míg meg nem vágja magát. A vér aztán végigcsurog a szőrös pofáján, és ijesztő vörösre festi. Megborzongok.

– Dehogyis – mondja Zoli, és szív egy nagyot a pipáján. Ez a legújabb hóbort, még nem szokott le, még kell egy vagy két hét, hogy abbahagyja. És most elcsente az öregapja egyik pipáját, azt szívogatja nagy élvezettel. Felizzik a parázs a sötétben, és mintha a hold is kikandikálna a felhő mögül, ami eltakarta. A pillanatnyi fényben megpillantom a partot. Jófelé megyünk, állapítom meg magamban.

Zoli meg ezt suttogja a csónak orrából:

– Vérfarkas.

– Micsoda?!

– A sánta Balogh igazából egy elátkozott vérfarkas – jelenti ki, és kiveri a parazsat a pipájából. Hirtelen még mélyebb a sötét, nagyobb a csend. – Éjszakánként átváltozik – folytatja továbbra is suttogó hangon –, és rátámad az emberekre. Meg kell várnia a napnyugtát, ezért nyáron, a rövid éjszakák miatt már igencsak türelmetlen.

Mielőtt megszállna bennünket a jeges rémület, a csónak orra hirtelen nekiütközik a partnak.

– Marhaság – mondja Öcsi, miután kiszálltunk, és kikötöttük a ladikot. – Hogyan változik át? – kérdezi mégis.

– Rózsatövissel szúrja meg magát.

– Ne mondd már…! Akkor én is vérfarkas vagyok – röhög Öcsi.

Én is csodálkozom, eddig azt hittem Zoli köztünk a legföldhözragadtabb lélek. Pont ő jön ezzel az ijesztő mesével…!

– Vagy nyírfakéregből készít abroncsot, és azt fűzi az övére, azt illeszti a fejére, a homloka köré.

– És miből gondolod, hogy ő… egy ilyen izé… vérfarkas? – érdeklődöm.

– Láttátok, az arca csupa szőr. Le sem tudná tagadni.

Csönd van. Ha eddig borzongtunk, most már félünk is.

– Marhaság – töri meg a csendet Öcsi. Úgy látszik, csak ezt tudja mondani. Érzem a hangján, ahogy összeszorul a torka.

– Marhaság – ismétli, immár harmadszor. – Menjünk a kunyhóhoz. És, kérlek szépen, ne traktálj minket ezzel a butasággal.

– Féltek? Az én őseim sárkányt ölni mentek a lápba – kérkedik Zoli. – Én nem félek semmitől!

– Ne mondd, hogy a nagy Báthoriaktól származol! Te csak egy h hang nélküli Bátori vagy! – csattant fel Öcsi.

– Akarsz egy dupla Nelsont? – hepciáskodik Zoli.

– Majd kapsz te egy alsó madárfogást mindjárt – vág vissza Öcsi. – Nehogy azt hidd, hogy megijedek tőled!

– Jobb félni, mint megijedni – bölcselkedik Zoli, én meg rájuk ripakodok:

– Elég legyen már a sületlenségből! Vérfarkas nem létezik, mint ahogy boszorkány sincs! Már Kálmán királyunk megmondta. Menjünk inkább a kunyhóhoz!

Elindulunk, de valahogy bennünk marad a félsz. Beleeszi magát a csontjainkba, s ha bokor rezdül, éjjeli madár pintyog, összerándul a gyomrunk, megbotlunk a legkisebb fűszálban, kelekótyán megugrunk. Fölnézek az égre, a felhő szegélye mögül egészen kibújt a hold. Amit megvilágít belőle, az vicsorgó farkasfejre hasonlít.

(Coldwell Art, 2020)