Szemelvények Zsille Gábor verseskötetéből

Kajal (4)

Ha most Kajalon laknánk, és lenne
egy húgom, úgy hívnák: Zsilleová.
Nem jártunk volna a Balatonhoz,
se Hajdúszoboszlóra, sehová,

csupán évente kétszer Pozsonyba,
majd a főiskolás élet Nyitrán,
legvégül haza, gyártani zoknit.
Se fénylőbb, se rosszabb. Talán. Nyilván.

Kajal (5)

„A repkény, tetszik tudni, a repkény
itt olyan sűrű, hogy még a téesz
homlokzatát is becsomagolja,
bizony, minden rémséget széppé tesz,

próbáltuk kiirtani, nem lehet,
olyan a gyökere, mint a sodrony,
elnyel a lombja mindent – ha titkos
útja van, csak mellette osonjon.”

Kajal (6)

Félig már beomlott kút, van benne
minden, rozsdás kampó, szita üres
kerete, penészes héjú diók
és galambtetem, elnyűtt, visszeres

kátránypapír, és ott van egy egész
évszázad összes verejtéke és
könnye, minden meghúzott barázda,
és még a sok csend, és fény, egy kevés.

Nagysurány

Mi marad emlékül egy városból,
csak néhány hétköznapi villanás:
egy romos ház, egy park, csorba pohár,
melyből rajtad kívül nem inna más.

Nagyjából annyi, mint egy emberből:
nem a diplomái, nem ünnepi
haptákja – de hangja, kis hibái
és mosolya, ha köszöntem neki.

Nyitra

Körbevezettél az óvárosban,
s ahol a magyar szakon végeztél,
az egyetemet is megmutattad.
Nagy szavakat mondtunk: hit, életcél.

A várdomb zugában romos boltív,
szlovákul ráírták: Lépjetek be!
Nem fogadtunk szót. Betoppanhattunk
volna pedig a közös életbe.

Ólubló

Ide-oda hiába bolyongtam,
az a baj, barátaim, az a baj,
nem bukkant elém, amit kerestem
kilenc, tíz, harminc éve és tavaly:

a Krúdynál olvasott Felvidék,
mit elképzeltem magamnak Pesten,
talán sohasem volt, vagy már elmúlt,
vagy csak rossz helyen, rosszul kerestem.

(Magyar Napló Kiadó, 2022)