Részlet Hegedűs Imre János kötetéből

Erdély Mohácsa (részlet a kisregényből)

Repült az idő, hamar véget ért a király által kijelölt pihenő, megszólaltak a trombiták, jelezték, készülődni kell, indulni tovább, hosszú még az út Krakkóig.
Legalább akkora bonyodalommal járt a fölkerekedés, mint a letáborozás. Úgy nyüzsögtek a katonák, a parancsnokok, a lócsiszárok, a szolgák, a málhások, mint bolyban a hangyák, lebontották a sátrakat, pakoltak, csomagoltak, állatokat engedtek szabadon, s tereltek a fő útvonalba. Felálltak szakaszokban a vitézek, a király lóháton megszemlélte kis seregét, pillantása éles volt, csontig hatolt, arca kemény, gondozott, koromfekete szakálla, dús bajsza, busa szemöldöke csak növelte a tekintélyét, látszott minden mozdulatán, hogy őt uralkodásra rendelte a sors. Legjobb életkorában lett ő király, negyvenkét évesen, hátra és előre pillanthat az időben, a múltja a bölcsesség, a jövő az acélos keménység fundamentuma.
Végül megadta a parancsot az indulásra.
Moldova és Szucseava földjén zavartalanul haladtak, ellenség nem mutatkozott, a kora tavaszi időjárás szeszélyeit könnyedén elviselték a hadfiak.
A határfolyó, a Prut jelentett komolyabb akadályt, azon kellett átkelniük, de már volt gyakorlatuk, a kerelőszentpáli csata előtt a Maros állta útjukat, mégis sikerrel jutottak a túlsó partra, itt is tódultak a hídverők a sereg élére, a székely ácsok gerendákat faragtak, cölöpöket vertek le, csónakokat kötöztek össze, tutajokat ácsoltak, úgy vonult át a sereg, mintha sík mezőn meneteltek volna. Március legvégén, 31-én léptek lengyel földre.
Küldöttség fogadta őket. A russiai vajda vezette ezt a népes küldöttséget, üdvözlő beszédet Mszynski Marcin mondott, Báthori ünnepélyes hangon, latinul köszönte meg az első lengyel fogadást.
Egyetlen bosszantó eset történt útközben, az útjuk vége felé, a Habsburgok híve, Gródek város vajdája bezárta kapuit, nem engedte be a lengyel királyt.
De vigasztalta Báthorit az, hogy az út minden más szakasza, mozzanata diadalmenet volt. Lembergben tartottak pihenőt, ott kiosztotta a király a katonák zsoldját, a krónikások és a szóbeszéd szerint tíz tonna tallér cserélt gazdát, ennyi pénz vándorolt a hordókból a katonák zsebébe.
Következett Przemysl, nagy üdvrivalgással fogadták, tálcán hozták a király elé a város kulcsait.
A virágvasárnapot, április 15-ét Tarnowban töltötték. Feloldódott a böjt komorsága, vidám tömeg tódult a templom felé a főtérre, körmenetet tartottak, megismételték Jézus bevonulását Jeruzsálembe, ott pálmaleveleket lobogtattak, azért nevezi Dominica Palmarumnak az egyház, de itt csokorba kötött hamvas barkaágakat lengetett mindenki, amelyeket később megszentelt a szertartást végző pap. Világi jelleget kapott a szent ünnep azzal, hogy mindenki a királyt akarta látni, neki integettek, s hangos, elnyújtott „Báthori, Báthori” kiáltásokkal éltették.
Húsvétkor, a feltámadás ünnepén a király visszavonult a Magila nevű kolostorba ájtatoskodni, magába szállt, áhítatos imákat mormolt az Úrhoz, megköszönte az áldást, a segedelmet, amiben mostanig részesítette.
Szándékosan húsvét hétfőjére tervezte bevonulását a lengyel fővárosba, akkor már április huszonhármat írtak a naptárak. Menetközben mind több és több csapat, küldöttség, világiak, egyháziak vegyesen, társultak a királyi menethez, végeláthatatlan sereg vonult be Krakkóba 1576. április 23-án.
A város főterén és a mellékutcákon hatalmas tömeg hullámzott, a virágos kedvű lengyel nemzet igazi arcát mutatta, lobogtak a zászlók, vivát kiáltásoktól zengett, zúgott a környék, ötven ágyúból adtak le díszlövéseket, trombiták harsogtak, tengerként morajlott a tömeg.
Díszkaput emeltek, azon a hatalmas fehér sas, a lengyelek címerállata, zászlóerdő lobogott, ameddig csak a szem ellátott, hófehér ruhákba öltöztetett leánykák szórták a király lova lába elé a virágszirmokat.
Fényes, pompás, csillogó volt ez a bevonulás, az uralkodón cobolyprémes, skarlátvörös mente, azon piros damaszt atilla, lábán sárga csizma, legfeltűnőbb a nyusztbőr kalpag, kerecsentollas forgóval és boglárral. A lován is ragyogtak a díszek, a fején kócsagtoll, a gyulafehérvári ékszerészek mestermunkáitól alig látszottak a hám- és a kantárszíjak, ilyent sem látott még Krakkó soha.
Az arca, akárha kemény ércből lett volna, merev volt, rezzenéstelen, nem látszottak azon a lélek titkai, összeszorított ajkaival, összevont szemöldökével inkább hasonlított szoborra, mint élő emberre. Szemeiből méltóság sugárzott, testtartása tekintélyt parancsolt.
A királyi pár egyházi esküvője már nem számított ekkora eseménynek, szerényebb körülmények között zajlott le, Jagelló Anna arról volt híres, hogy az ország legcsúnyább asszonya, válla szögletes, arca férfias, csontos, óriásfülei elállnak, orra hegyes, homloka alacsony, összeszorított ajkai két éles penge. Ezt a lengyelek is tudták, de a királynak le kellett nyelni a békát, a trónt nem adják ingyen.
Úgy szállt, folydogált a pletyka, mint ősszel az ökörnyál, azt pusmogták a Wawel vénasszonyai, de az ajtónállók, a lakájok is, hogy úgy kellett erőszakkal lefogni a vőlegényt, sírt, bőgött, de ráhúzták az ünnepi gúnyát, vonszolták, vitték a hintóhoz, s az gördült gyászosan a templom elé.
Fényes, hangos, vidám, fényűző volt viszont a koronázás 1576. május 1-én. Omlott a nép az ország különböző vidékeiről, Litvániából is jöttek sokan, nemesek és közrendiek egyaránt, ornátusba öltözött főpapi sereg kísérte Stefan Báthorit a Szent Stanislaw templomba, ahol Karnkowski, a kujawiai püspök vállára terítette a koronázó palástot, és a fejére tette a lengyel koronát.
Ragyogó beszédet mondott a főpap, amelyben az ország egységét, a nemzet békéjét, a jogok biztosítását kérte az új királytól. A díszes beszéd után imádkozott, és megáldotta Báthorit.
Méltósággal válaszolt a fölszentelt király, igazi szó-katedrálist rögtönzött, esküszóval fogadta, hűséges lesz a hazához, a nemzethez, és betartja a törvényeket.
Zúgott az óriási dóm a tedeumtól, búgott az orgona, kongtak Krakkó harangjai, a tömeg hangos ünneplése nem akart elhalkulni. Természetesen nem maradt el a Pontiustól Pilátusig tartó hejehuja, eszem-iszom, dínomdánom lakodalom sem.
A három barát sejtette, hogy őket hamarosan különböző irányokba fújják majd el a lengyel szelek, ezért megkérték a hopmestert, ültesse őket egy asztalhoz, így, hármasban akarják ünnepelni szeretett királyukat.
Gyakran csendültek össze az ezüstpoharak, alaposan felöntöttek a garatra. Duhajkodás lett abból, Székely Mózes öklével verte az asztalt, miközben régi nótákat, históriás énekeket dalolt harsogva, nem volt teljesen észnél, igazi, vad természetét most mutatta meg.
Bálint óvatosabb volt, tudta, részegen nem közeledhet a lengyel úrhölgyekhez, márpedig ő táncolni akar, szépen lejteni a lengyel polkát, amit már gyermekkorában megtanult. Felkért egy szőke, kékszemű tüneményt, hárman csatlakoztak még hozzájuk, talán túlontúl hevesen járták, gyorsabb ritmusban ropták, mint a hatalmas terem többi táncosa, a végén csak ők maradtak, s tapsvihar jutalmazta a produkciót.
A király s a királyné az asztalfőn ült, egyetlen mosoly sem moccant Báthori szája szögletében, keskeny szemrése mögül szúrós tekintettel nézte a lakodalmas népet, ábrázata, mintha mezőségi cserefából faragták volna, rezzenéstelen maradt, a királyné próbált valamicske derűt kicsiholni, de az ő arcmozgása inkább vigyor volt, farkasok vicsorgásához hasonlatos.
A lakodalom ceremóniája feledtette az ünneplőkkel a királyné rusnyaságát. A feldíszített ebédlőházban gyűltek össze a meghívott vendégek, megjelent a konyhamester, előtte az ételfogók, mindnyájuk karján egy-egy aranyos szélű tálca, a királyi pár elé járultak, térdhajlással üdvözölték Jagelló Annát és Báthori Istvánt, s csak azután helyezték el a fenséges ételeket az asztalokon.
A király háta mögött két apród állt, figyelték, mikor ürülnek meg az aranyserlegek, előre hajoltak, és finom, kecses mozdulattal töltögettek.
Másnap sem mozdult helyéről a vendégsereg, igaza volt Bethlen Farkas uramnak, nem hiányzott sem a töltött báránycomb, sem a töltött libacomb, toronymagasra rakták a szolgák a disznó- és marhaszeleteket, hatalmas tálcákon hozták az apródok a vaddisznó sültet, az őzgerincet, a fácánt, sokféle halat, főleg pisztrángot, császárhúst, bélszint, szűzérmet, pástétomot, imádják a lengyelek a tyúkhúslevest, azt a szakácsnék tálalták fel nagy porcelántálakban, úszkáltak abban az aranyszínű zsírfoltok.
Éppen csak az ambrózia, az istenek eledele nem került az asztalra.
De minden véget ér egyszer, két nap után szállingózni kezdtek a vendégek, Farkas, Mojses, Bálint is szálláshelyeikre tántorogtak, ki kellett fújni a szeszt, s másfél napig húzták a lóbőrt.

(Időjel Kiadó, 2026)