Szólongatom olykor magam: be szépek
A föld csudái, látod, bús nomád?
Miért hát mindig bánat a komád
És sóhajszéllel bélelt halk beszéded?

Ne bánd, hogy csalfa csillogás az élet
S hogy gyenge szálát zord párkák fonák,
Bár színe alján ott a ráz fonák,
Nézd édes rajzát: száz szent semmiséget –

Szerelmek lágy kárminját, vágyak bús aranyfüstjét,
S a remény reszkető, vékony s könnyes ezüstjét
Nézd, áldott hímzés, halk pompával omló –

Kár volna vad kezekkel összetépned,
hisz úgyis elkopik, a csendes élet
S jaj, csattan a párkák kezén az olló!